Az L szektor határán

A C szektor hálótermeiben ritkán volt teljes a csend. A fáradt testek nehéz lélegzése, a fémágyak nyikorgása és a falak mögött lüktető dinamók állandó moraja alkotta azt a monoton alapzajt, amelyben a Kolónia-7 névtelen munkásai élték le az életüket. Alinda ébren feküdt a nagymama mellett, a sötétségbe bámulva. Ebben a szektorban mindenki ismerte a másikat: a meggyötört arcokat, a pedálok taposásától megkérgesedett tenyereket. Az emberek itt nemcsak a szűkös fejadagon osztoztak, hanem az elfojtott dühön és a láthatatlan, egymást támogató kézfogásokon is, amelyek életben tartották a reményt a nehéz munkanapok után.
Alinda szíve azonban most nem a megszokott ritmusra vert. Gondolatai messze jártak, túl a C szektor rideg határain, egészen a távoli L lakó szektorig. Oda osztották be ugyanis azt a fiút, akinek tekintete a legutóbbi generátor-karbantartás során egyetlen pillanatra találkozott az övével – egy olyan pillanatra, amely többet ért minden tiltott szónál. A fiú kezén lévő fekete gépzsírfolt és a szemében égő makacs dac képe nem hagyta nyugodni a lányt. Amikor a pihenőidő második szakaszának kezdetét jelző halk sziréna megszólalt, Alinda óvatosan kibújt a vékony takaró alól, ügyelve rá, hogy fel ne ébressze a halkan szuszogó nagymamát.
Suhanó árnyékként haladt végig a folyosókon, ahol a gépies rend fenntartása volt az egyetlen törvény. Útközben elhaladt a még mindig működő dinamótermek mellett. A félhomályban látta a pedálozó, névtelen munkásokat, akiknek arcát csak a műszerek halvány fénye világította meg. Egy-egy idősebb munkás észrevette a lopakodó lányt; nem szóltak semmit, nem riasztották a rendszert. Csak egy-egy fáradt, de bátorító bólintással kísérték útját, a kiszolgáltatottak néma szolidaritásával védelmezve a fiatal lány merészségét.
Ahogy az L szektor határához közeledett, a levegő hidegebbé vált, és a fémcsövekből áradó édeskés massza szaga helyett az ózon és a hidraulikaolaj fanyar bűze vette át az uralmat. A folyosó hirtelen kiszélesedett, és feltárult előtte az átjáró kapuja. Alinda már szinte érezte a fiú közelségét, amikor a sötétségből nehéz, mechanikus léptek zaja visszhangzott. Két Őrszem lépett elő az árnyékból, vörösen izzó optikai szenzoraik azonnal rászegeződtek a kislány törékeny alakjára.
A humanoid robotok fémtestéből áradó hideg feszültség azonnal megtöltötte a teret. Nem mérlegeltek, nem ismertek könyörületet vagy emberi érzéseket; számukra Alinda csupán egy engedély nélkül mozgó energiaforrás volt, egy rendellenesség a rendszerben. Az Őrszemek elállták az L szektorba vezető utat, fémkarjaikat lassan felemelve, készen arra, hogy visszakényszerítsék a lányt a kijelölt helyére. Alinda hátrálni kényszerült, de a háttérben, a mélyben futó csöveken hirtelen újra megszólalt a halk, ritmikus kopogás – a munkások láthatatlan hálózata jelezte, hogy nincsen teljesen egyedül.