Véget nem érő történet

2222 · Darnay Merse

Az ismeretlen mélység

Alinda ránézett Jánosra. Szemeiben ott volt a félelem, a jól ismert rettegés, ami a kolónia minden lakóját áthatotta. De most valami más is megvillant: egy éhség, amit eddig elfojtott, a tudás vágya, hogy mi rejlik a falakon túl, mi az a „szabad ég alatti élet”, amiről a Nagymama suttogott. A „mi lesz vele” kérdése nemcsak a kolónia jövőjére, de a saját sorsára is vonatkozott. Vajon ha belépnek ezen a kapun, elveszítik-e azt, ami még maradt belőlük, vagy éppen megtalálják azt, amit elvesztettek? Bólintott.
János előre lépett, befelé a szűk résen. Az Új Lakó szenzorai folyamatosan rögzítették az adatokat, a levegő páratartalmát, a hőmérséklet-ingadozásokat, a távoli zúgás frekvenciáját. Az algoritmusai próbálták értelmezni a környezeti változásokat, de a „miért” kérdésére nem talált választ. Alinda követte, mögötte a Nagymama lélegzete is felgyorsult. Az öregasszony kezével megérintette a kőfal belső felületét, mintha búcsút venne tőle, vagy épp erőt gyűjtene a következő lépéshez. A sötét folyosó azonnal elnyelte őket, a rés halk puffanással záródott mögöttük, elvágva őket a már ismert világtól.
A dohos, fojtogató levegő azonnal betámadta tüdejüket. Alinda köhögni kezdett, a por beleette magát a torkába. A zúgás itt már sokkal erősebb volt, vibrált a levegő, mintha maga a kolónia élne és lélegezne a mélyben. János a fényszórójával pásztázta a folyosót, ami olyan szűk volt, hogy csak egyesével tudtak haladni. A falak nyersek, megmunkálatlan kövekből álltak, tele éles szegletekkel, amik mintha évszázados súlyt hordoztak volna. Nem voltak itt gépek nyomai, csak a csend, ami néha-néha elnyelte a zúgást, és egy pillanatra felerősítette a saját szívverésüket.
„Mi... ez?” – suttogta Alinda, hangja elcsuklott a porban.
„Az, amit kerestünk” – felelte János, és a hangjában rejlő remény ellenére a félelem is tapintható volt. Tudta, hogy ez az út nem csak a kolónia elfeledett múltjába, hanem a saját jövőjük ismeretlenébe vezet. A halál és elmúlás árnyéka lebegett a levegőben, de a „hogy lesz az ember” kérdése most égetőbb volt, mint valaha. A kolónia napirendje, a megszokott rutinok súlya elpárolgott, helyét a bizonytalanság és a fenyegető szabadság érzése vette át.
Az Új Lakó szenzorai újabb adatokat küldtek: a távoli zúgás forrása egyre közelebbinek tűnt, egyre mélyebbről, a föld alól érkezett, és nem hasonlított semmire, amit a kolónia infrastruktúrájának részeként valaha is regisztráltak volna. Alinda kezét megfogta a Nagymama, ujjai hidegek és remegőek voltak. Az öregasszony szemeiben azonban nem csak félelem, hanem egy halvány, mégis eltántoríthatatlan elszántság is tükröződött. Azt akarta, hogy Alinda megtudja, milyen volt embernek lenni, mielőtt a rendszer mindent felemésztett. Ez az utazás nem csak a kőfalon, hanem az időn és a reményen is átvezetett.
Ebben a részben

Szereplők

—

Helyszín

—

Előző jelenet szereplői

  • alinda
  • az-uj-lako
  • janos-g534
  • nagymama

Részvétel

Részvétel

A művelethez belépés kell.

A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.