Véget nem érő történet

2222 · János Szikra

Az írott szavak súlya

A falak réseiből érkező hideg huzat megremegtette a nagymama kezében a sárgult papírfecnit. A szellőzőrács mögül már nemcsak a gépzaj szűrődött be, hanem az Őrszemek mozgásérzékelőinek halk, szakaszos sípolása is. Az idő elfogyott.
– Ha csak számok vagyunk a rendszerben, akkor a nevek elszállnak – suttogta Alinda, és ujjbegyével végigkövette a tégla mélyedéseit. A durva felület felkarcolta a bőrét, de nem húzta el a kezét. Ezen a helyen az apja vére és izzadsága nem kilowattban mérődött, hanem abban a makacs akaratban, amellyel a követ megmunkálta.
Az új lakó nem tehetetlenül állt többé. Megragadta a fal melletti lazább tégla peremét, és egyetlen határozott mozdulattal kiemelte a helyéről. A fal mögötti szűk üregben nem alkatrészek vagy illegális akkucellák feküdtek, hanem egy kézzel írott füzet megfeketedett gerince.
– János nem azért adta meg magát az Őrszemeknek, hogy mi itt nosztalgiázzunk – mondta az új lakó, hangjában a kolónia megszokott fásultsága helyett valami éles, tiszta elszántsággal. – Embernek lenni a kolónián nem állapot, hanem döntés. Minden egyes nap újra meg kell hozni.
A csatorna mélyéről felhangzó éles fémzörej jelezte: a felderítő Őrszemek áttörték a szektor külső zárását. Nagymama rászorította a talált füzetet Alinda mellkasára, majd a nyirkos járat sötétje felé mutatott. Megindultak a vakzónák felé, ahol a hálózat már nem látott.
Ebben a részben

Szereplők

—

Helyszín

—

Előző jelenet szereplői

  • alinda
  • az-uj-lako
  • nagymama

Részvétel

Részvétel

A művelethez belépés kell.

A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.