Az eltemetett horizont fénye

A szűk járatokon rohanva a lábuk alatt megcsikordult a törmelék, de János és Alinda már nem törődtek a zajjal. Az L-lakószektor szürke fémfalaiba épített feszültségjelzők szokatlan, meleg sárga fénnyel vibráltak. A felülbírált áramkör megérkezett a céljához.
Amikor beléptek a 14-es fülke szűkös, páratelt terébe, az életben tartó modul lágy, egyenletes zümmögése fogadta őket. A rozsdás fémágyon fekvő nagymama lassan kinyitotta a szemét. A csöveken átáramló többletenergia halvány színt csalt a megtört, aszott arcára.
– Mit tettetek? – suttogta a fémágyról, miközben remegő ujjai Alinda csuklóját keresték. Hangja elcsuklott, de tekintetében nem harag, hanem egy régen eltemetett világ emléke derengett fel. – Ez a meleg... pontosan olyan, mint amiről a régi világban meséltek. Amikor a horizont nem acélból volt, és az égbolt nem vibrált a gépek zajától.
– Nem maradhattunk tétlenek – mondta János fojtottan, miközben az ablakcsőhöz lépett. A távoli folyosó felől már tompa, ütemes fémes léptek visszhangoztak. Az Őrszemek hálózata észlelte az ingadozást.
A nagymama megtört testtel felült, s a monitorra pillantott, ahol életfunkciói újra kitisztultak.
– A szabad emlék nem jelszó, gyermekem – nézett Alindára. – Hanem teher, amit most már nektek kell elviselnetek.