A vérvonal ára — új hang

Csend telepedett a szűk, dohos járatra, ahogy a rézkar átfordult. A gépi mormolás megszűnése csak még szembetűnőbbé tette a két fiatal szaggatott lélegzetvételét. János a konzolra támaszkodott, ujjai fehéredtek a nyomástól. A kijelzőn új, ismeretlen áramlási vonalak rajzolódtak ki, s a sárgásan pislákoló fényjelzés az L-lakószektor felé terelte a megtakarított energiát.
– Ez... működik? – suttogta János, hangjában mélyről jövő félelemmel.
– Működik – bólintott Alinda, bár a torka elszorult. A panelen felvillanó szektorjelzés láttán azonnal a családi fülkéjük jutott eszébe. A szüleit évekkel ezelőtt sorvasztotta el a végeláthatatlan pedálozás; a kolónia elszívta a vérüket és az izmaikat, mígnem semmi nem maradt belőlük. Csupán a nagymama élte túl az egymást követő ciklusokat, megtörve, a fémágyhoz láncolva, mégis őrizve az egyetlen dolgot, amit a gépek nem tudtak elvenni tőle: a szabad égbolt emlékezetét.
Alinda megérintette a hideg fémet. A rézkar felülbírálása nemcsak egy névtelen rendszerellenes gesztus volt; a közvetlen vonal most extra áramot juttatott a nagymama életben tartó moduljába és a környező cellákba. Ha az Őrszemek észreveszik a hálózati ingadozást, először a családi szektort érik el.
– Vissza kell mennünk – mondta Alinda fojtottan, megmarkolva János karját. – Ha a nagymama megérzi a feszültségváltást, tudni fogja, mit tettünk. És védenünk kell őt, mielőtt az ellenőrző egységek elindulnak.