Az eltagadott gyökerek

A feszült csendet végül a szektorfelelős ajtócsapódása törte meg, ahogy a jövevényt egy távolabbi fülke felé terelte. János kihasználta a pillanatot: határozott, mégis óvatos kézzel intett Alindának és a nagymamának, s a keskeny vasajtón át betuszkolta őket az L-14-es hálófülke félhomályába. A szűk, alig három lépésnyi helyiségben a gőzcsövek fojtogató melege és a megszokott, nyirkos szag nyújtott átmeneti menedéket a folyosó fenyegető morajától.
– Nem kellene nyíltan ellenállnod, János – sziszegte a nagymama, miközben remegő térddel roskadt le a keskeny pricsire. Indulata nem a fiúnak szólott, hanem a tehetetlenségnek, amellyel évtizedek óta próbálta óvni a maradék családját. – A szüleidet is így vitték el a külső zónába, Alinda. Apád túl sokat beszélt arról, milyen volt az élet a kolónia rácsain kívül, anyád meg nem volt hajlandó átadni a család fejadagját. Egyetlen éjszaka alatt törölték a nevüket a nyilvántartásból, s csak te maradtál nekem.
Alinda éles, elkeseredett pillantást vetett a csőre szerelt neoncsőre, amely halványan vibrált a szektor áramkorlátozása miatt. A lány szívét mindig elöntötte az égető harag, ha a szüleiről esett szó: róluk alig maradt mása, mint a nagymama suttyomban suttogott emlékei az igazi napfényről, az önzetlen szeretetről és a kötetlen emberi szavakról. A kolónia bürokráciája ki akarta törölni a vérvonalukat, de ők mégis itt voltak.
– Én nem hagyom, hogy titeket is bántsanak – felelte János halkan, de a hangjában izzó düh megfellebbezhetetlen volt. Odalépett Alindához, s a sötétedő sarokban ujjai óvatosan, mégis védelmezőn érintették meg a lány csuklóját. Ez a lopott, gyengéd mozdulat több volt minden hivatalos energiadózisnál; a szigorú szabályok szorításában a család és az összetartozás utolsó, elszánt szikráját jelentette.