Az elhasznált pára meleg árnyéka

Kovács szorosabbra zárta ujjait a rozsdásodó fogantyún. Az ő sora volt a leghosszabb a hetes szektorban, és az évek során a tenyérén lévő bőr kemény, sárgás pörkennyé alakult, amely már alig érzékelte a hideg vas éleit. A férfi megfeszített combja minden egyes lefelé haladó ívben megremegtette a fémállványt, mégis milliméterre pontosan tartotta a megszabott ritmust.
Alinda a szomszédos pultról oldalra pillantott. Az izzadságcseppek lassan gyűltek Kovács homlokának mély ráncaiban, majd lecsordultak a borostás állára, ahonnan a padló szürke műanyagjára hullottak. A lány tudta, hogy a gép mindezt nem emberi erőfeszítésként tekintette, csupán a biológiai egység nem hatékony hőveszteségeként, amit el kellett viselni a kívánt teljesítményért.
A nagymama halk ritmusra mozgott mellettük. Nem nézett se jobbra, se balra, de a mozgása olyan biztos volt, mint a kolónia belső órája. Amikor a szellőzőből újabb hideg léglökés érkezett, nem mozdult meg az arca, csupán a csuklóján megfeszülő erek jelezték, hogy a teste kétségbeesetten harcol a kihűlés ellen. Egy elfojtott, dallamtalan hümmögés indult meg a torkából, amit csak a közvetlenül mellette ülők hallhattak.
Az L656-os őrszem megállt a sor szélén. Optikai lencséje lassan végigsöpört a pedálok mentén, regisztrálva a réztekercsekben keletkező indukciót. A gép számára nem létezett Kovács tekintetében a fáradtság, sem Alinda fiatalos dacossága; kizárólag a leadott kilowattórák jelentették az egyetlen értelmezhető adatot.
Alinda megerősítette a tartását, és felvette a nagymama által diktált láthatatlan ütemet. A gépek falai között, a sötét és párás terem mélyén a névtelen hajtók összezártak: a pedálok párhuzamos kattanása nemcsak energiát termelt, hanem egyetlen megmaradt közös nyelvükké vált ebben a néma szürkeségben.