Az elfeledett horizont

A lassan forgó szellőzőlapátok mögött szűk, száraz akna tárult fel. János ment elöl, lámpája sárga fényt vetett a falakat borító vastag porrétegre. A hűvös huzat nem hordta a kolónia megszokott, olajos gépzsír- és izzadságszagát; tiszta volt, fanyar és száraz, akárcsak az a levegő, amiről Alinda nagymamája mesélt a C-szektor sötét kuckóiban.
– Ez nem a hűtőházak sűrített gőze – suttogta Marika, miközben óvatosan átmászott a fémperemen. – Ez a térből jön.
Alinda megállt a cső falának dőlve, és mélyet lélegzett. A nagymama felidézett emlékei addig csupán homályos meséknek tűntek: tágas mezőkről, ahol a nap sugarai nem fejenként kiszámolt wattokban mérettek, és az emberek saját akaratukból sétáltak, nem pedig a pedálgépek szabott ritmusára. Most, a bőrén érzett csípős huzatban a tiltott történetek hirtelen nehéz, valós súlyt kaptak. A kolónia falai között felnőtt nemzedéknek a szabadság nem elvont eszme volt, hanem a megfosztottság állandó, fojtogató fájdalma.
– Nem maradhatunk itt sokáig – törte meg a csendet az új lakó, visszafelé pillantva a járat sötétjébe. – A hálózat terhelése hamarosan feltűnik az ellenőrzőponton. Kovács elvesztése után az Őrszemek kettőzött éberséggel figyelnek minden kimaradást.
János bólintott, és megindult a lefelé lejtő akna mélyébe. Alinda utolsóként követte őket, ujjaival végigsimítva a porlepte fémlemezt, ahol a régi világ némán sziszegő emléke vezette lépteiket.