A megosztott szikra

János megragadta a sárgaréz csatlakozóhüvelyt, mielőtt a rés visszazárult volna a vaslemez alján. A kilógó szálak végén halvány, aranysárga szikra lobbant – nem a kolónia kékesszürke, emberi húsból kicsatolt energiája volt ez, hanem a régi akkumulátorok tiszta töltése.
– A napfény örökösei – suttogta Alinda, ahogy az alacsony feszültségű fény megvilágította az arcát. Eszébe jutottak a nagymama suttogott meséi a kétezer-húszas évek végéről. Azokról az időkről, amelyeket a nagymama is még a saját felmenőitől hallott: amikor a lakók a szélből és a nyílt égboltról gyűjtötték az áramot, mielőtt a kolónia elvette volna tőlük a fényhez való jogot, és a pedálok rabságába taszította a testüket.
– Ha ezt a bypass-t rámelegítjük a járat szellőzőjére, megnyílik az alsó zsilip – szólalt meg az új lakó, és a réshez hajolva átvette a csatlakozó másik szálát. – A felső szintek Őrszemei azt hiszik, ők birtokolnak minden energiát, de a hálózat alja még emlékszik a szabad ég jussára.
Marika idegesen nézett vissza a sötét folyosó felé, ahol Kovács halálának néma nyoma még ott kísértett a falak között. – Ha az Őrszemek észlelik a feszültségingadozást, lezárják a szektort.
János nem habozott. Összeérintette a szálakat. A szervizjárat mélyén egy régi szellőzőmotor lassú, mély morajlással forgásba lendült, és az alsó szektor felől friss, hűvös levegő áramlott az arcukba.