2222 · DITKE (Csőrsz Edit)
Az elfeledett generátor
Az initialis ámulat a kijelzők láttán lassan alábbhagyott, de a feszültség tapintható maradt a vezérlőterem levegőjében. Az öregember, még mindig elragadtatva, végigsimította a diagram halvány vonalait. „Ez nem csak egy terv,” mondta, hangja halkan, szinte áhítattal. „Ez egy ígéret. Arra, hogy nem kell a sötétben élnünk. Arra, hogy az ember lehet több, mint egy generátor alkatrésze.”
Alinda Jánosra nézett, tekintetük találkozott. A lány arcán a remény tiszta fénye tükröződött, amit most már nem csak nagymamája meséi tápláltak, hanem a kézzelfogható bizonyíték is. János bólintott, szava nem volt, de a tekintetében ugyanaz a csendes elszántság és valami új, eddig ismeretlen melegség égett. A tiltott érzések szikrái, melyek eddig csak a gondolatok árnyékában bujkáltak, most mintha felizzottak volna a vezérlőterem feszült csendjében. Tudták, a kolónia szabályai szerint ilyesminek helye nem volt. Minden kapcsolatnak a produktivitást kellett szolgálnia, nem a szívet.
Kovács megtörte a pillanatot. „Az Őrszemek nem fognak várni. Ez a hálózat… ha aktiválódott, akkor észre fogják venni. Előbb vagy utóbb.”
„Igaza van,” felelte az öregember, tekintete elkomorult. „A szikra elindult. De a láncokat, amik a napot fogva tartják, azokat nem a képernyőn kell széttörni.”
Alinda a konzolhoz lépett. A lánc piktogramja továbbra is ott volt, most mintha erősebben vibrált volna. „A nagymamám mindig azt mondta, a szabadság nem csak a napfényben van. Hanem a döntésben is, hogy mit teszünk vele.”
János közelebb lépett hozzá, vállát szinte súrolta. „Akkor mit tegyünk? Mi a következő lépés?” A hangjában érezhető volt a késztetés, hogy cselekedjen, hogy megvédje ezt az új reményt, és talán Alindát is. A lány érezte a közelségét, a csendes támogatást, ami felerősítette benne az elhatározást.
Az öregember a konzolra mutatott. „Ez a kolónia eredeti tervrajza. A generátor egységek nem csak energiát adtak, hanem elosztották is. A napenergiát. Valahol, a rendszer mélyén, még léteznie kell egy mechanizmusnak, ami vissza tudja állítani. Egy elfeledett generátor.”
Kovács megborzongott. „Az a dinamoterem. De odajutni… az öngyilkosság.”
„A láncok szétpattanása nem fog magától megtörténni,” mondta Alinda, hangja határozott volt. „Meg kell próbálnunk.” Tekintete ismét Jánosra siklott, aki habozás nélkül viszonozta azt. Az Őrszemek veszélye érezhető volt, de a „mi lesz vele?” kérdésre most már volt egy válasz: remény.
Alinda Jánosra nézett, tekintetük találkozott. A lány arcán a remény tiszta fénye tükröződött, amit most már nem csak nagymamája meséi tápláltak, hanem a kézzelfogható bizonyíték is. János bólintott, szava nem volt, de a tekintetében ugyanaz a csendes elszántság és valami új, eddig ismeretlen melegség égett. A tiltott érzések szikrái, melyek eddig csak a gondolatok árnyékában bujkáltak, most mintha felizzottak volna a vezérlőterem feszült csendjében. Tudták, a kolónia szabályai szerint ilyesminek helye nem volt. Minden kapcsolatnak a produktivitást kellett szolgálnia, nem a szívet.
Kovács megtörte a pillanatot. „Az Őrszemek nem fognak várni. Ez a hálózat… ha aktiválódott, akkor észre fogják venni. Előbb vagy utóbb.”
„Igaza van,” felelte az öregember, tekintete elkomorult. „A szikra elindult. De a láncokat, amik a napot fogva tartják, azokat nem a képernyőn kell széttörni.”
Alinda a konzolhoz lépett. A lánc piktogramja továbbra is ott volt, most mintha erősebben vibrált volna. „A nagymamám mindig azt mondta, a szabadság nem csak a napfényben van. Hanem a döntésben is, hogy mit teszünk vele.”
János közelebb lépett hozzá, vállát szinte súrolta. „Akkor mit tegyünk? Mi a következő lépés?” A hangjában érezhető volt a késztetés, hogy cselekedjen, hogy megvédje ezt az új reményt, és talán Alindát is. A lány érezte a közelségét, a csendes támogatást, ami felerősítette benne az elhatározást.
Az öregember a konzolra mutatott. „Ez a kolónia eredeti tervrajza. A generátor egységek nem csak energiát adtak, hanem elosztották is. A napenergiát. Valahol, a rendszer mélyén, még léteznie kell egy mechanizmusnak, ami vissza tudja állítani. Egy elfeledett generátor.”
Kovács megborzongott. „Az a dinamoterem. De odajutni… az öngyilkosság.”
„A láncok szétpattanása nem fog magától megtörténni,” mondta Alinda, hangja határozott volt. „Meg kell próbálnunk.” Tekintete ismét Jánosra siklott, aki habozás nélkül viszonozta azt. Az Őrszemek veszélye érezhető volt, de a „mi lesz vele?” kérdésre most már volt egy válasz: remény.
Ebben a részben
Szereplők
- alinda
- egy-oregember
- janos-g534
- kovacs
Helyszín
- elfeledett-jaratok
Előző jelenet szereplői
- alinda
- egy-oregember
- janos-g534
- kovacs
Folytatás
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.