Az Elfeledett Ér

Alinda érezte, ahogy a nagymama keze megfeszül az arcán. A távoli csattanások most már egyértelműen léptek zajaivá olvadtak össze, közeledő, szabályos dobogássá, ami áthatolt a járatok csöndes falain. A nagymama tekintete még mindig messzire révedt, Alinda arcára szegezve, de nem Alindát látta, hanem valami mást, valami régit, ami a kolónia előtt létezett.
„Nagymama!” – suttogta Alinda, hangjában a pánik első szikrájával. Megpróbálta finoman elhúzni az öregasszonyt, érezte a hideget, ami a falakból áradt, és a mozgás kényszerét. A sárga fény, ami a távoli kanyar mögött felvillant, egy pillanatra megvilágította a sötétséget, majd újra eltűnt, de az üzenet egyértelmű volt: Kovács emberei jöttek.
„Mélyebben,” – morogta a nagymama, és hirtelen, váratlan erővel megfordult, nem a bejárat, hanem a sötétebb, még ismeretlenebb mélység felé mutatva egy remegő ujjal. – „Van egy… egy ér. Ahol a hálózat hangja elhal. Ahol az emlékek élnek.” A járatok egyre szűkebbé váltak, a levegő nehezebb volt, fém és föld szaga keveredett benne.
Alinda nem értette teljesen. Vajon egy valódi, elfeledett átjáróra gondol, vagy a szavak csupán a múltba vezető belső ösvényekre utalnak? A külső fenyegetés azonban nem hagyott időt a filozofálásra. A lépések már közelről hallatszottak, egyre élesebben. A nagymama döntése, hogy nem a már ismert, bejárható utat választja, hanem egy szinte ösztönös, emlékektől vezérelt irányba fordul, mindkettejük sorsát megpecsételhette. Mi lesz velük, ha elvesznek az „ér”-ben? Vagy mi lesz velük, ha ott találják meg őket, ahol a kolónia nem is feltételezheti?
Az öregasszony most már sietős, de céltudatos léptekkel indult el abba az irányba, amerre mutatott, kezében szorongatva Alinda kezét, mintha a lány testesítené meg mindazt, amiért még érdemes volt harcolni. A tiltott érzések, a szabad emlékek, a János iránti vonzalom, minden benne égett abban a hirtelen, kétségbeesett mozdulatban. Alinda nem tehetett mást, mint követte. Az elfeledett járatok mélye felé rohantak, ahol a csend volt az egyetlen menedék, és a nagymama tudása az egyetlen remény. A mögöttük hallatszó hangok egyre hangosabbak lettek, elnyomva minden mást, kivéve a szívük dobogását, és a nagymama suttogását: „Ott van… az ér.”