Az elágazás titka

Alinda határozottan bökött a térképen egy vastagabb, halvány vonalra, ami a két elágazás közül a sötétebb, szűkebb járatba vezetett. „Ez az. Itt megyünk.” A nagymama remegő ajkakkal meredt a mélységbe, mintha Kovács embereinek árnyait látta volna. L656 eközben az öv apró fémes tárgyával bajlódott. Kihúzta a zsebéből: egy lapos, ezüstös korong volt, geometrikus mintázattal. Megfordította, de semmi. Aztán véletlenül hozzáérintette a térképhez. A korong egy pillanatra halvány, kékes fénnyel vibrált, majd kialudt.
Alinda és L656 egymásra néztek, szemükben meglepetés és remény. „A jel. Apád is beszélt ilyesmiről. A Légiósok jele, csak a térkép közelében működik” – suttogta a nagymama, kezét a szívére téve. A döntés megpecsételődött. L656 az övet magára csatolta, a korongot visszatette. A levegő hideg volt és dohos, a nyirkos falak között haladtak. A kolónia messzi zaja alig hallatszott. Az elfeledett járatok neve nem túlzás; mintha az idő is megállt volna, ahol a múlt suttogásai uralkodtak.
A nagymama egyre nehezebben haladt, minden lépésnél Alinda karjába kapaszkodott. „Apád mesélt a Napfényről… Hogy a Légiósok nem akartak gépekké válni. Hogy az ember több, mint energiaforrás.” Alinda érezte a nagymama remegését. A saját szívében is égett a felismerés: ők is részesei ennek a régi harcnak. Nem Kovács elől menekültek, hanem a saját identitásuk után kutattak, ami a kolónia falain belül elveszett. A „hogy lesz az ember” kérdése most minden dohos lélegzet, minden neszezés volt a sötétben, minden lépés a térkép ismeretlen vonalai mentén. A járat egyre lejjebb vezetett, a fény eltűnt, magukra hagyva őket a múlt visszhangjaival. L656 elől ment, az övvel tapogatózva, hátha a korong újra jelez.