Az el nem törölt égbolt

Az elvékonyodó oxigén sűrű, kékesszürke köddé tompította a csarnok éleit. Alinda tüdeje görcsösen szorult össze, a tüskés levegővétel maró nyomot hagyott a torkában, de a fizikai fojtogatás határán a lány elméjében megelevenedett valami, amit a kolónia vaslogikája nem tudott műszerekkel kimutatni: a nagymama elfojtott suttogása. A történetek a végtelen, nyitott égboltról, ahol az oxigént nem kiszámolt kilowattokért mérték a szellőzők, s ahol a napfény nem a mennyezeti csövek holt, opálos vibrálása volt, hanem tiszta, perzselő meleg.
Ez a szabad emlék – egy olyan világ képe, amelyet ő maga sosem láthatott, mégis az örökségeként hordozott – hirtelen élesebbé vált a fenyegető elmúlásnál. A kolónia szigorú napirendje a születéstől a bejegyzett kimúlásig minden egyes szívverést kisajátított, most mégis kisiklott a teljes kontroll az Őrszemek elől.
János fojtott köhögése törte meg a dermedt csendet, miközben az új lakó továbbra sem hátrált a szonda kékes célkeresztje elől. A férfi tekintete egyetlen pillanatra összetalálkozott Alindáéval. A köztük feszülő, láthatatlan dac már nem a pedálok üteméről szólt, hanem arról az emberi jogról, amit a hálózati logika próbált kitörölni. Az Őrszem páncélos teste mozdulatlan maradt, de a fuldokló csarnok csendjében az emlékezés szikrája erősebbnek bizonyult a gép ítéleténél.