Az átkapcsolt sors

János ujja átcsúsztatott egy vastag, réz alkatrészekből álló kapcsolót. A panelen felvillant egy halvány, borostyánsárga jelzőfény, s a poros konzol halk zúgással kelt életre. Alinda szorosan mellette állt, a lány tágra nyílt szemeiben visszatükröződött a műszerfal nyers fénysugara.
– A nagymamád sosem fogadott el nyíltan semmit tőlem – szólalt meg János, miközben feszülten vizsgálta az analóg nyomásmérő órákat. – A kolónia szigorú szabályai szerint nem volt szabad egy G-szériás munkásnak magánéletet élnie, s ő mindig betartotta a törvényt, ha mások is látták. De emlékszem, amikor egy téli leálláskor a kezembe csúsztatta a száraz adagja felét... s a tekintetében ott volt mindaz, amit soha nem mondhatott ki hangosan.
Alinda visszatartotta a lélegzetét. A szellőzőből felszűrődő szirénázás tompult, ahogy a régi biztosítéktábla átvette az irányítást. Az Őrszemek lépteinek fémes dörrenése már a lépcsőház alsó szakaszán visszhangzott, de János nem torpant meg. Egy rozsdás emelőkart feszített lefelé, mire az elszigetelt szektor vészvilágítása vibrálva gyulladt ki.
– Érte teszem ezt, Alinda – suttogta a férfi, s szaggatott hangjában a félelem helyét átvette a rendíthetetlen elhatározás. – És miattad. Nem hagyom, hogy téged is felemésszen ez a gép.
A fal mögötti nehéz relék fémes csattanással záródtak be, leválasztva a fülkét a központi hálózatról, miközben a vésztartalék energiája elindult a felső járatok felé.