A megsárgult napsugár

János egy határozott vállmozdulattal felnyomta a szellőzőjárat végén lévő, nehéz fém csapóajtót. A résen nem a dinamók fojtogató olajszaga áradt be, hanem a száraz, megkövesedett por és egy elfeledett kor sárgás derengése. Egy elszigetelt ellenőrzőfülkébe jutottak, ahol a megszokott pedál-regiszterek helyett ősrégi, behorpadt műszerek sorakoztak.
A konzol feletti vaspaneleből valaki durva vésővel kaparta ki az eredeti sorszámot, s helyére egy félreérthetetlen feliratot karcolt: A napfény örökösei.
– Nagymama sokat emlegette őket – suttogta Alinda, miközben végighúzta az ujját a rozsdás fémbetűkön. – Azok voltak, akik a kolónia lezárása előtt kijelentették: a felszíni sugárzás és a fény nem az Őrszemek tulajdona, hanem minden ember alanyi jussa. Ők akarták visszaszerezni a szektort.
Odalent a mélyben ekkor berekedt szirénázás törte meg a csendet. A dinamóteremben hagyott üres pedálok miatti áramkimaradás elérte a központi vezérlőt. Az Őrszemek vakon kapkodtak: a váratlan energiahiány miatt a gépies rend fenntartói most először rettegtek a saját leállásuktól. A kódjaik vörösen vibráltak a sötét folyosókon, de nem volt kit munkára fogniuk a kihűlő csarnokban.
János szárazon elmosolyodott, s leporolta a régi vezérlőpultot. – Úgy tűnik, az örökösök hagytak itt egy kis vésztartalékot. Már csak az a kérdés, rájövünk-e, hogyan indítsuk el, mielőtt az Őrszemek pánikjukban ránk robbantják a teljes hálózatot.