Az átfolyó feszültség

Az alagút szűk járata mélyebbre lejtett a szektor alatti üregrendszerbe. A falakból kinyúló, elöregedett rézkábelek tompa, alacsony frekvenciájú zúgással lüktettek. Alinda lába megcsúszott a nyirkos betonalapon, de János időben megragadta a karját. A lány izmai még mindig remegtek a dinamóteremben töltött hatórás műszak kimerültségétől; a csontjaiban érezte a felhalmozott tejsavat és a hiányos masszatáplálék okozta állandó éhséget.
— Lassabban — suttogta János, miközben a falhoz lapulva előrevilágított. — Itt haladnak át a felső lakószint fősínei. A hálózat a mi izmunkból táplálkozik, de ha hozzányúlsz a szigetelés nélküli csatlakozókhoz, egyetlen másodperc alatt hamuvá éget.
Alinda felnézett a sziszegő vezetékekre. Felidézte nagymamája szavait, aki sokat mesélt neki a 2020-as évekről — arról a korról, amit ő is a saját felmenőitől hallott. Abban az időben az emberi test nem erőművi üzemanyag volt. Az emberek nem pedálokat hajtottak a napi tápszerért, hanem a saját erejüket a saját életük építésére fordították.
— A nagymamám azt mondta, régen a pihenés nem bűn volt, hanem természetes jog — mondta Alinda halkan, miközben átléptek egy szelepet. — Most addig hajtják a testünket, amíg el nem használódunk.
János intett, majd megállt egy nehéz, manuális acélcsapóajtónál. Az ajtó mögött feküdt a vakzóna, ahol a hálózat szenzorai már nem érték el őket.