Az akarat melege

Az ajtó fémes csikordulása megállt a 14-es fülke előtt. Alinda a lélegzetét is visszafojtotta, hátát a nedves betonfalnak feszítve. A küszöb alatti résen át vörös pásztázó fény derengett be, ahogy a járőr hordozható ellenőrző műszere illegális áramfelvételt és szivárgást keresett a falakban futó vezetékek mentén.
– Csak kalóriaérték vagyunk nekik – suttogta a nagymama olyan halkan, hogy a hang alig terjedt túl a matrac szélén. – Bio-generátorok. Amíg hajtjuk a pedált, fejadagot adnak, nem embert formálnak belőlünk. Az ember nem így születik, Alinda. Az embernek döntése van.
Alinda görcsösen megszorította az idős asszony nyirkos, remegő ujjait. A szemei előtt megjelent János arca a sötétben: a fiú nem energiamérlegként tekintett rá, nem wattokban számolta a perceiket, hanem kockázatot vállalt egyetlen darab hajlított fémért. Ebben a nyomasztó, szűk zárkában az az ágy alá rejtett rézhuzal jelentette az egyetlen dolgot, ami nem a kolónia termelését szolgálta, hanem tisztán emberi gesztus volt.
– Ha megszűnik bennünk az akarat, hogy adjunk egymásnak valamit... akkor tényleg csak alkatrészek maradunk – suttogta vissza Alinda szaggatottan.
A folyosón lassan elhaladtak a nehéz léptek, a vörös pászta továbbgördült a szomszédos cella felé. A szellőzőből azonban még mindig csak a szűrt, meleg, állott levegő szivárgott. A veszély elvonult, de a kérdés ott maradt köztük a félhomályban: megőrizhető-e az emberség ott, ahol minden dobbanás a központi hálózat tulajdona?