Átvállalt súlyok

Az őrszem fémes léptei lassan bevesztek a csarnok párás homályába. A fémrácsok rezonanciája még egy darabig őrizte a gépi jelenlét hűvös súlyát, de a zölden vibráló LED-ek feszültsége végre visszatért a megszokott, biztonságos tartományba. Alinda tüdeje sípolva nyelte a nehéz, olajszagú levegőt; a lábaiban az izmok lázadva remegtek, ahogy a nagymama helyett megtermelt extra wattok ára követelte a jussát.
A szomszédos hajtóműnél János csendben korrigálta a pedáltengely szögét. Nem szólhatott egy szót sem – a kolónia akusztikus szenzorai előtt a beszédes hallgatás volt az egyetlen védelem –, de a mozdulata megfontolt és pontos volt. A csatlakozó áttétel halk kattanással feszült át, ahogy a saját kapacitásából észrevétlenül átvállalt egy részt Alinda terhéből. A pult kijelzőjén a lány számlálója egyetlen osztással visszább ugrott, éppen annyira, hogy a keringése ne omoljon össze.
Alinda oldalra pillantott. A fiú izzadt homlokán átfutott a csarnok sárga derengése, tekintetében pedig nem a kolónia fagyos célszerűsége tükröződött, hanem a törődés tiltott, veszélyes melegsége. János nem csupán energiát adott át; a saját túlélési tartalékait kockáztatta egyetlen emberi gesztusért.
A nagymama csendesen, gépies ritmusban tekerte tovább a saját tengelyét, de szeme sarkából figyelte őket. A csapágyak csikorgása mögött halkan felsóhajtott. Az igazi emberi tartás nem a gép elleni nyílt, felelőtlen dacban született meg, hanem ezekben a láthatatlan, áldozatos pillanatokban.