A vas ritmusán túl

A fémváz szikrázva rezzent meg Alinda talpa alatt, ahogy a lány tiszta erőből taposta a fagyos pedálokat. Izmai tiltakoztak, a tüdeje kapkodta a fémes ízű levegőt, de nem lassíthatott. A szomszédos álláson álló nagymama elfehéredett arccal roskadozott, lábai már alig bírták a megszabott ritmust. A falra szerelt wattmérő mutatója baljósan ingadozott.
– Nyomd, kicsim… ne miattam… – lihegte a nagymama rekedten, szemeit a padlóra tapasztva.
– Hallgass, mama – sziszegte Alinda szorongva. – Átveszem. Bírni fogom.
János-g534 a túlsó gépsornál megfeszített karral tekerte a saját dinamóját. Tekintete vadul cikázott az őrszem fagyos sziluettje és Alinda izzadt arca között. Összeszorította a fogát, és közelebb hajolt, amennyire a vasrács engedte.
– Alinda, sok lesz! – suttogta kétségbeesetten a fiú. – Észreveszik a kilengést!
– Nem hagyom őt – vetette oda a lány, miközben a saját mutatója vörösbe hajlott, átcsoportosítva a kért energiát.
Az őrszem nehéz léptei közeledtek a rácsozott járdán. A fémcsizmák koppanása visszahangzott a csarnokban. Minden egyes dobbanás azt sulykolta: itt csupán erőforrások, puszta alkatrészek a kolónia gépezetében. De János féltő pillantása és a nagymama elcsukló hála-sóhaja között valami más is lüktetett a levegőben. Nem a gép forgott tovább, hanem az ember.