A zsilip titka

Alinda a rozsdás ajtóhoz lépett, a füzet lapjai szorosan az ujjai között. A belülről áradó zúgás egyre erősebbé vált, mély, mechanikus lüktetéssé, ami a csontjaiban is vibrált. János mellé sietett, ujjai kutatva tapogatták a fémlemezeket. „Ez egy zsilip,” suttogta, hangjában a felismerés rideg fénye. „Oda, ahol a Kolónia rendszere kezdődött.”
Egy rejtett kapcsoló kattant, a rozsda pattogott, és az ajtó recsegve, lassan nyílt. A dohos szag kiáramlott, és a belső tér feltárult: gigantikus elosztókamra, tele acélcsövek és elfeledett vezetékek szövevényével. Halvány, vibráló fények derengtek a távolban, megvilágítva üres tartályok százait. Nem energiaelosztó, hanem valami sokkal borzalmasabb. Mintha valaha élőlényeket tápláltak volna, vagy épp ők tápláltak valamit.
„A napfény örökösei,” suttogta János, hangjában undor és keserű felismerés. A füzet rajzai, a „konverterek gyenge pontjai,” most értelmet nyertek. Nem a napfény energiáját használták fel közvetlenül, hanem *azokat*, akik valaha a napfényen éltek. Az emberi életek brutális sorsával szembesültek, amelyet a Kolónia rejtett mélyén élt meg. A kinti kolónia napirendjének monoton lüktetése egy temetési marchnak tűnt.
Kovács megriadt, hátrébb húzódott, arcán a félelem torz grimasza. „Ezek… ezek emberek voltak?” Kálmán csak annyit bírt kinyögni: „Akkor mi… mi lesz velünk?” A kérdés a rideg acélfalakról visszhangzott.
Alinda nem válaszolt. Dühét immár az áldozatok néma kiáltása táplálta. Az Őrszemek léptei már nem csak a járatban, hanem ezen a holt, embertelen helyen is visszhangozni kezdtek. Valami felébredt az elfeledett kamrában, a dübörgés erősödött. Ez nem egy halott rendszer volt, hanem egy alvó szörnyeteg, amely az emberi életerőből táplálkozott. A szabad emlék – az igazi szabad emlék – a napfény örököseinek sorsával kezdődött. Azzal a sorssal, amit ők is örökölhettek.