A zöld vonal mentén

János figyelte Alindát, ahogy elhúzta ujját az acélajtóról. A „hogy-lesz-az-ember” kérdése mindannyiukban ott lüktetett, mélyebben, mint a gép rezonanciája. A retesz kattanása végleges volt, a döntés megmásíthatatlan. A Nagymama a zöld vonalat mutatta, ami felfelé, a kolónia ismeretlen, lezárt szektorai felé áramlott.
„És mi vár ránk ott?” – kérdezte Alinda halkan, hangja elvékonyodott a hideg, huzatos járatban. „Más robotok? Másfajta rabélet, csak nagyobb térben?” A szemeiben a bizonytalanság keveredett a reménnyel, ami pislákolt, mint egy távoli, halvány fény.
„Senki sem tudja” – felelte a Nagymama, lassan elindulva a kijelölt irányba. „De már nem mások irányítanak minket. Ez már a mi döntésünk. Ott fent, ahol a kolónia elfeledett, talán még maradt valami abból, amit régen szabadságnak hívtak. Valami, ami nem a dinamók ritmusára ver. Mi lesz velünk? Azt is mi írjuk majd meg.”
János bólintott. Húzta a lábát, érezte a kimerültséget, de az akarat erősebb volt. „Akkor keressük meg. Azt az életet, ami nem a pedálokért van.” Elindultak a folyosón, a hideg, fémfalak között, a zöld energiavonalat követve. Minden lépésükkel távolodtak a megszokott, bár rabságban tartó biztonságtól, és közeledtek egy olyan jövő felé, amelynek formáját még elképzelni sem tudták. A gép zúgása lassan elhalkult mögöttük, de a bennük ébredő, újfajta szabadság rezonanciája betöltötte a teret. Az út felfelé vezetett, a fény felé, aminek létezésében már csak a Nagymama mert hinni.