A visszatért tekintet

Az őrszem nehéz, fémes léptei elhaltak a csarnok gőzös félhomályában, de a feszültség nem oldódott fel a tizenkettes pad körül. Alinda torka égett, s míg a lábai az átvállalt teher ritmusára rángatóztak, a mennyezeti lámpa zöld fénye fagyosan világította meg az izzadt arcokat.
– Ezzel mindhármunkat a csőbe juttatsz – sziszegte János, ahogy közelebb lépett a szomszédos tengely mellől. A fiú arca csupa korom volt, szemeiben fojtott düh és rettegés viaskodott. Nem a kolóniai szabályzat miatt félt, hanem Alindáért.
– Inkább a megsemmisítő, mint ez a néma megadás! – vágta rá Alinda élesen, a nagymamára szegezve vágó tekintetét. – Meddig akarod még nyomni, Mama? Míg bele nem döglesz, miközben a régi meséiddel kábítasz minket? Hogy lesz így valaha ember belőlünk?
A nagymama nem állt meg. Lábai szárazon jártak a vasikereken, de szúrós pillantást vetett a lányra.
– Az ember ott kezdődik, te ostoba, hogy megéri a holnapi osztást – felelte maró fagyossággal.
János ekkor rányúlt Alinda karjára. A szorítása görcsös volt, nyers és kétségbeesett – az egyetlen valódi érintés a nyirkos vasak között.
– Hagyd, Alinda – mondta fojtottan. – Ha te elbuksz, nekem sincs miért tovább taposnom.
A lány nem húzta el a kezét. A tizenkettes pad felett a wattmérő hidegen ketyegett tovább, de a két fiatal egymásba kapaszkodó tekintetében egy pillanatra megtört a gépies egyhangúság.