A fagyos mérleg

A zöld LED épphogy visszanyerte a fényét, de az őrszem fémcsizmájának nehéz koppanása megtorpant a tizenkettes pad előtt. Az optikai lencse nem fordult el. A számláló hideg, kék számokkal kalkulálta az emberi teljesítményt, és a mért érték még mindig a büntetőküszöb szélén lebegett.
– Túl ingadozó – mormolta János-g534 a szomszédos hajtókarról, vöröslő arccal, miközben a saját láncát csikorgatta. – A meggondolatlan rángatással mindannyiunk adagját veszélyezteted, Alinda! Visszafogni a dühödet!
– Hallgass, János! – vágott vissza Alinda dühösen, miközben a combjai görcsbe rándultak. Bár a tüdeje égett, szándékosan átterhelte a saját tengelyére a nagymama pedáljának ellenállását. Az őrszem hűvös, mechanikus értékelése feléjük fordult, a szenzor vörösesen pásztázta az öregasszony remegő térdeit. – Átveszem. Bírni fogom.
– Nem kérem a sajnálatodat, kislány! – sziszegte a nagymama, szemeiben elfojtott haraggal, bár az arca halálsápadt volt a kimerültségtől. – Inkább a fejedet használd, ne a nyers erőt! Nem tanultál semmit?
– Dehogynem – suttogta Alinda, miközben a szeme sarkából a távoli generátoregység felé pillantott, ahol L656 dolgozott. A tiltott kötődés gondolata volt az egyetlen menedéke a kolónia kegyetlen rendjében. – Csak őmiatta csinálom... őmiatta bízom benne, hogy vagyunk még valakik. Ugye érted, nagyi?
– Hallgass róla! – csattant fel halkan a nagymama, de a tekintete megenyhült egy pillanatra, mielőtt az őrszem árnyéka végleg rájuk borult volna. A gép fagyos ítélete a levegőben lógott: a wattmérő nem hazudott.