A vészszelep sötétje

A falakból éles sziszegéssel tört elő a túlnyomásos gőz, ahogy a zárlatos hálózat kétségbeesetten próbálta elvezetni a felesleges energiát. János nem vesztegette az időt L656 válaszára; sarkon fordult, és a falba süllyesztett vészszelepre vetette magát. A forró rézcső azonnal megégette a tenyerét, de nem engedte el: teljes testsúlyával nehezedett a rozsdás karra, hogy elzárja a gőzt a szomszédos lakófülkék felé.
– Alinda, vidd innét a Nagymamát! – kiáltotta János, miközben az arca eltorzult a fájdalomtól és a maró füsttől. – A csővezeték átforrósodott, ha átcsap a kollektív blokkra, harminc ember ég meg a fekvőhelyén!
L656 nem mozdult, hogy segítsen. Csupán hideg, elemző tekintettel figyelte a szektorfelelős kétségbeesett küzdelmét, majd felvette a földről a nehéz szerszámos ládát. A vészjelző sziréna mély, pulzáló búgása betöltötte a járatot; az Őrszemek járőre már megindult a felső szintirányító pontról.
– Magatokra húzzátok a rendszert ahelyett, hogy elvágnátok a torkát – jegyezte meg a légiós, és a sötét oldaljárat felé lépett. – Ember nem így születik, János. Az ember nem falat foltoz egy dögtelepen, hanem kivágja a rácsot.
Alinda nem mozdult a Nagymama szorítása ellenére sem. Látta János megégett, kormos kezét a szelepen, és látta L656 egyenes, hajlíthatatlan alakját a felcsapó füstben. A döntés kényszere ott nehezedett a járat nyirkos levegőjében: a puszta túlélés nyomorúságos biztonságát védje, vagy a pusztító szabadság nyomába eredjen.