A vésznyitás ára

A fémkar csattanása fémes sikolysorozattal rántotta meg a csarnok falait. János teljes testsúlyával nehezedett a szárazon csikorgó szerkezetre, és a pult mögött felszisszenő hidraulika azonnal leállította a pedálokba táplált áramkört. A mennyezeti csövekből sűrű gőz csapott ki, a vörös célkereszt az Őrszem testén egy pillanatra elhalványult, majd az egész csarnok nehéz, koromsötét csendbe burkolózott.
Marika-G108 sikolya törte meg a sötétséget; a nő görcsösen kapaszkodott a dinamó vázába, torka elszorult a pániktól, ahogy a csőrendszerben megállt a megszokott morajlás. Kovács azonban nem maradt mozdulatlan. Odalépett Jánoshoz, megragadta a férfi vállát, és durva lökettel taszította el a pulttól.
– Elment az eszed, te szerencsétlen?! – ordította Kovács, hangjában a tehetetlen düh maró éle villogott. – Mindannyiunkat megölsz! A tisztító nélkül három perc alatt megfulladunk!
Alinda nem hátrált meg. A sötétben a nagymamája szavai nem halványultak el; a sűrűsödő árnyak között végre nem a gépek kattogása uralkodott, hanem az emberi tüdők szaporázó zihálása. Az új lakó a pult mentén haladva egy nehéz feszítővasat rántott le a szerszámosfalról, és a csővezeték alsó szelepének feszült.
– Ha nem nyitjuk kényszerrel a tartaléktartályt, Kovács, akkor valóban vége – vetette oda az új lakó a dühöngő férfinak.
A sötétben az Őrszem gépi magva újra felberregett, de feszültség híján vakon pörgött körbe a tengelyén. A megszabott napirend összeroppant: most az élők akarata küzdött a hideg fém ellen.