A szabadság sziszegése

Alinda kioldotta a pedálpántot. A fém csattanása vakmerő élességgel hasított bele a fullasztó csendbe, felülírva a csarnok gépies gőzét. Lába lecsúszott a hideg vashoz, de nem rogyott meg. A nagymamája által felidézett rét fűillata, az érintetlen szél süvítése a fülében maró kontrasztként állt szemben az elhasznált, műanyag-szagú szén-dioxiddal.
– Nem fogjuk újra felvenni az ütemet – mondta Alinda. A hangja reszelős volt az oxigénhiánytól, de a dac, amely áttörte a torkát, megtörte a szektorban uralkodó néma rendet.
Az öregember a szomszédos sorban megdermedt, de kezével felhagyott a lendkerék korrigálásával. Az új lakó Alinda mellé lépett, elzárva a keskeny átjárót a közeledő Őrszem előtt. A gép szenzora felizzott, vöröses célkeresztje Alinda mellkasára szegeződött, jelezve az engedetlenségi protokoll elindítását. Az oxigénszint tovább csökkent, a falak szürke kondenzvíztől párásodtak.
Alinda a nagymamája szavait skandálta magában, mint egy védelmező imát: a napfény nem felülről mért adag, a levegő nem bérlemény. János megmarkolta a vezérlőpult vészkarját, felkészülve arra, hogy manuálisan kényszerítse ki a szelepek nyitását, még ha ez a szektor teljes áramtalanításával jár is. A kolónia kiszabott napirendje abban a másodpercben végleg darabjaira hullott.