A vészleállító kamrában

János-G534 nem habozott sokat. Ha az ember választhat a bizonytalan mélység és egy még működő gépzaj között, a józan kolónialakó mindig a gépzajt választja, mert ott legalább van valami, amit szét lehet szerelni. A vészleállító kamra rozsdás ajtaja egy makacs nyikordulással engedett a feszítésnek.
– Ha itt generátor van, a kolónia felügyelete nélkül is feltölthetünk egy lámpát – morogta L656, miközben gyanakodva szaglászott a porban. – Nem mintha hiányozna a napi nyolc óra pedálozás a C-szektorban, de a sötétben botorkálás sem az emberi méltóság csúcsa.
A kamrában egy matuzsálemi korú, olajtól feketéllő aggregátor lüktetett. Egykedvűen döcögött a sarokban, mintha fogalma sem lenne róla, hogy a fal túloldalán a főhálózat épp szikrázva leég. Alinda közelebb lépett a borításhoz, s ujját óvatosan a műszerfalhoz érintette.
– Ez nem kér kártyát – suttogta a lány. – Nem számlálja a perceket, és nem villog pirosan, ha megállunk egy percre levegőt venni.
– Látod, kislányom – jegyezte meg a nagymama, miközben kiegyenesítette a hátát –, a régi világban a gépek dolgoztak az emberért, és nem az ember pörgött a gép kedvéért, mint egy jól idomított hörcsög. Lehet, hogy a szabadság ott kezdődik, ahol nincs pedál.
János-G534 óvatosan átkötött két vaskos rézkábelt. A kamra mennyezetén felparázslott egy sárgás jelzőizzó. Nem adott sok fényt, de legalább nem a kolónia számlálóját pörgette.