A feltárt járat elágazása

A hűvös légáramlat megcsapta Alinda arcát, s a lány elnyűtt köpenyének szélét lebegtetve törte meg a zártság fojtogató hőségét. Ahogy átléptek a feltáruló résen, a járat jellege azonnal megváltozott: a kolónia megszokott, szürke műanyag borítását felváltotta a nyers, omladozó beton, amelynek réseiből régi kábelcsatornák futottak a sötétbe.
– Ez a szakasz nem szerepel a napi beosztás térképén – suttogta L656, miközben lámpájával a homályba burkolózó, vastag szigetelésű vezetékeket pásztázta. – Ha az automatika lezárja a zsilipet mögöttünk, a kolónia fő hálózata teljesen elvágja az áramkört.
– Nincs miért visszanéznünk – vágta rá János-G534. Ujjai reszkettek a félelemtől és a megterheléstől, de fogása megőrizte határozottságát a biztosítékdoboz rögzítőjén. – A túlterhelt hálózat perceken belül leég a túloldalon. Ha emberként akarunk megmaradni, nem a pedálokat kell pörgetnünk a parancsra, hanem saját energiaforrást kell biztosítanunk.
Alinda óvatosan megérintette a betonszerkezet nyirkos oldalát. A nagymama közelebb lépett hozzá, és meleg kezét a lány vállára helyezte.
– Látod, kislányom? – szólalt meg halkan. – Az ember nem a kolónia számlálójának adatsorában kezdődik, hanem ott, ahol maga dönt a saját életéről.
A járat nem sokkal arrébb kettéágazott: az egyik út még mélyebbre vezetett a kőfalak közé, a másik pedig egy régi vészleállító kamrába torkollott, ahonnan tompa gépzúgás hallatszott.