A vérvonal jövője

János nem habozott sokáig: határozott mozdulattal megragadta Őrszem-3 rozsdás fémkarját, és maguk után húzta a megszeppent gépet a mélyebb, lefedetlen szervizalagútba. A megrekedt füst és az ózonszag lassan elmaradt mögöttük, ahogy a vakfoltot jelentő járat sötétje magába fogadta a kis csapatot. Ahogy haladtak a nyirkos szellőzőaknák mentén, a Nagymama finoman Alinda vállára tette a kezét, tekintetében a régen látott napfény emléke derült fel.
– Anyád pontosan ugyanígy állt ki a gyengébbekért – suttogta a Nagymama, miközben áthajoltak egy alacsony vízvezeték alatt. – A családunk sosem illeszkedett teljesen a kolónia gépies rendjébe. Édesapád finomműszerész volt a hármas szektorban, aki még hitte, hogy a pedálok hajtása mögött a szabad világ energiája lappang, édesanyád pedig a fülkék között gyűjtötte az öregek emlékeit a kinti égről.
Alinda szeme felcsillant a félhomályban. Bár a szüleit még kisgyermekként veszítette el egy korábbi szektorlezárás idején, most először érezte, hogy a benne élő melegség nem csupán véletlen: a családjától örökölt hit és törődés formálja minden döntését. A lány önkéntelenül megragadta a nyakában lévő kis medált, amelyben apja egyetlen megmaradt sárgaréz alkatrésze pihent.
– A családotok mindig tudta, hogy van kiút – mondta János, bizakodó pillantást vetve a lányra, miközben a távoli gépek zúgása fojtottá vált. – Anyád vallotta, hogy a kolónia nem a végállomás, hanem a híd a régi és az új világ között. Ez a szikra él benned is, Alinda.
Őrszem-3 vészjelzője lassan ritkult, fémes mozdulatai csendesedtek a lány jelenlétében. A családi örökség reményt adó súlya alatt a kis csoport megállíthatatlanul haladt tovább az elfeledett járatok mélyébe.