A vasretesz mozdulása

János mindkét kezét rászorította a rozsdás reteszre. Sziszegve nyomta le a hideg kart, míg a fém fémes csikordulással át nem engedte a több évtizedes szorítást. A csapóajtó lassan, súlyosan dőlt hátra, és a szűk alagútba hirtelen hűvösebb, tisztább levegő áradt be. Nem a dinamóterem gépolaj- és izzadságszagú párája volt ez, hanem a szellőzőrendszer mélyéből érkező, szinte fagyos huzat.
Alinda előrelépett, és áttolta a kézi lámpát a nyíláson. A fénycsóva egy elhagyatott, porlepte ellenőrfülke betonfalát világította meg. A sötétben kikapcsolt, repedt képernyők hevertek, de a felületük alá, a műszerfal szélébe valaki apró karcolásokkal neveket és évszámokat vésett. Nem szektorkódokat vagy fejadag-számokat, hanem valódi, elfeledett neveket.
– Név szerint jegyezték fel egymást – suttogta Alinda, és megérintette a durva falat. – Nem számmal. Ahogy nagyi mesélte. Ők még tudták, kik ők, és nem hagyták, hogy a rendszer elnyelje a múltjukat.
János a fülke túlsó felén lévő rácsos ablakhoz lépett, ahonnan a felfelő vezető vészkijárat meredek vaslépcsője látszott. Az Őrszemek kameráinak holtterében voltak, ott, ahol a kolónia napirendje és rideg szabályai már nem érték el őket. A megégve sajgó tenyér fájdalma ellenére János megértette, mi teszi az embert emberré: a döntés, hogy a puszta életben maradásnál többet akar, s megőrzi a méltóságát.
– Induljunk – mondta halkan János, és óvatosan megfogta Alinda kezét. – A pedálokhoz már úgysem térhetünk vissza.
Alinda bólintott, és együtt léptek rá a vaslépcső első, nyikorgó fokára.