A csendes ígéret melege

A szellőzőakna szűk, rozsdás csövében melegebb volt a levegő, mint a dinamóterem nyirkos folyosóin. János óvatosan lépkedett Alinda mögött, tenyerén a szorosra húzott kötéssel. Minden egyes lélegzetvétellel érezni lehetett, hogy a járat mélyéről egy alig észrevehető, száraz huzat szivárog.
– A nagyanyád mindig azt mondta, a szélnek szaga van – mondta halkan János, hangjában szokatlan gyengédséggel. – Amikor még a konyhai osztónál dolgoztam, próbáltam neki több fejadag-kártyát csúsztatni. Mindig visszautasította. Szigorú volt, ahogy a kolónia törvényei megkövetelték. Nem akart tartozni senkinek, de főleg nem egy G-szektorból való szerelőnek.
Alinda megtorpant egy pillanatra, és hátranézett a lámpa halvány fényében.
– Nagyi sosem beszélt rólad nyíltan – felelte a lány. – De emlékszem, amikor meglátta a számodat a karbantartási táblán, mindig elmosolyodott. Csak egyetlen villanásra, mielőtt gyorsan elfordította volna a fejét.
– Tudom – bólintott János, s a szeme sarkában halvány remény csillant. – Elfogadta a kolónia kemény szabályait, mert félte a büntetést, de a szíve szabad maradt. Mielőtt a lezárások elkezdődtek, megígértem neki, hogy ha a hálózat egyszer összeomlik, nem hagylak itt a sötétben. Ő hitt abban, hogy odafent még létezik a valódi fény. És én hiszem, hogy nem hiába hitt benne.
A járat egy kiszélesedő szervizalagútba torkollott, ahol egy régen elfeledett fémcsapóajtó állta útjukat. János megérintette a hideg vasat, s bár az égett tenyére belesajdult, a tekintetében nem a kolónia fásultsága égett, hanem az eltökéltség, amely kiutat keres a sötétből.