A kiszipolyozott testek ritmusa

A kénes füst lassan oszlani kezdett a csőjárat vak sötétjében. János a falnak támaszkodva zihált, égési sebes tenyerét a kabátja széléhez szorítva. A megszakító kiiktatása megállította a túlfeszültséget, de az L-szektor lakói most fizették meg az árát: a szomszédos dinamócsarnokból tompa, ritmikus kattogás hallatszott. A generátorok lassultak, ami azt jelentette, hogy az ott hajtó munkásoknak még keményebben kellett taposniuk a pedálokat, hogy puszta izomőrléssel pótolják a kieső feszültséget.
– A kolónia nem bocsát meg egyetlen hiányzó wattot sem – suttogta János, miközben Alinda a zseblámpa tompított fényénél egy tiszta rongydarabot tekert a férfi megperzselt ujjaira. – Ha a hálózat megrokkan, az emberi testekből sajtolják ki a hiányt. Masszát adnak kevesebbet, de a műszakot megduplázzák.
Alinda ujjai megremegtek a szövettel. Eszébe jutottak a nagymamája meséi a régi világról, ahol a napfény ingyen melegítette az embereket, s ahol az erő nem a túlélés ára volt, hanem a létezés ajándéka. Itt a hús csak üzemanyag volt, lassan elhasználódó elem a gépóriás gyomrában.
– Nem maradhatunk itt – nézett Alinda a sötét folyosó mélyére, ahol a nedves falak között egy elfeledett ventilátorakna csővezetéke húzódott. – Az Őrszemek vakok, amíg a tartalék áramkörök fel nem állnak. Ha továbbmegyünk a szellőzőjáratok felé, talán megtaláljuk azt a pontot, ahol a régi levegő még beszivárog.
János bólintott, s bár minden mozdulat fizikai fájdalmat okozott neki, elindult a lány mögött a koromsötétben.