2222 · Darnay Merse
A választott ösvény
János lejjebb hajtotta a kézi lámpát, hogy a fénynyaláb ne szűrődjön ki a járat nyílásán. Egy intéssel a 2050-es csarnok mélyebb része felé terelte őket, távol a főfolyosó huzatjától. Az Új Lakó nesztelenül követte a csoportot, miközben szenzorai percenként rögzítették a falakról szivárgó pára összetételét; a gépi adatgyűjtés monoton ritmusa furcsa ellentétben állt a jelenlévők feszültségével.
Alinda közelebb húzódott a Nagymamához. A csarnok óriási, elhagyatott szerkezetei között a kolónia megszokott, folyamatos zúgása halk morajlássá szelídült, s ebben a szokatlan csendben az emberi létezés méltósága hirtelen élesebbé, szinte fizikai teherré vált.
– Az én nagymamám még emlékezett a 2020-as évekre – szólalt meg halkan a Nagymama, miközben ujjai végigsimítottak egy rozsdás fémlemezen. – Mesélte, hogy akkoriban az ember nem azért ébredt, hogy áramot termeljen a hálózatnak. Kint jártak a szabadban, nem számolták a pedálfordulatokat, és a méltóságukat nem a legyártott kilojoule-okban mérték. Nem gépként léteztek, Alinda. Tudták, milyen embernek lenni, mielőtt a falak és a napirend teljesen felőrölték volna az akaratot.
János megállt az oszlopok árnyékában, figyelő tekintettel kémlelve a bejáratot, de szemeiben ott tükröződött a féltés. Ha az Őrszemek rábukkannak a nyomaikra, a büntetés azonnali és megfellebbezhetetlen. Mégis, ahogy a Nagymamára nézett, a kolónia merev törvényei egy pillanatra elveszítették kizárólagos hatalmukat.
– Ha csak a gépeket tápláljuk a halálunkig, elfelejtjük, mi tesz minket emberré – tette hozzá a Nagymama. Alinda a sötétbe vesző járatot nézte, és megértette: a megszokott kerékvágásba való visszatérés többé már nem nyújthat valódi biztonságot.
Alinda közelebb húzódott a Nagymamához. A csarnok óriási, elhagyatott szerkezetei között a kolónia megszokott, folyamatos zúgása halk morajlássá szelídült, s ebben a szokatlan csendben az emberi létezés méltósága hirtelen élesebbé, szinte fizikai teherré vált.
– Az én nagymamám még emlékezett a 2020-as évekre – szólalt meg halkan a Nagymama, miközben ujjai végigsimítottak egy rozsdás fémlemezen. – Mesélte, hogy akkoriban az ember nem azért ébredt, hogy áramot termeljen a hálózatnak. Kint jártak a szabadban, nem számolták a pedálfordulatokat, és a méltóságukat nem a legyártott kilojoule-okban mérték. Nem gépként léteztek, Alinda. Tudták, milyen embernek lenni, mielőtt a falak és a napirend teljesen felőrölték volna az akaratot.
János megállt az oszlopok árnyékában, figyelő tekintettel kémlelve a bejáratot, de szemeiben ott tükröződött a féltés. Ha az Őrszemek rábukkannak a nyomaikra, a büntetés azonnali és megfellebbezhetetlen. Mégis, ahogy a Nagymamára nézett, a kolónia merev törvényei egy pillanatra elveszítették kizárólagos hatalmukat.
– Ha csak a gépeket tápláljuk a halálunkig, elfelejtjük, mi tesz minket emberré – tette hozzá a Nagymama. Alinda a sötétbe vesző járatot nézte, és megértette: a megszokott kerékvágásba való visszatérés többé már nem nyújthat valódi biztonságot.
Ebben a részben
Szereplők
- alinda
- az-uj-lako
- janos-g534
- nagymama
Helyszín
- elfeledett-jaratok
Előző jelenet szereplői
- alinda
- az-uj-lako
- janos-g534
- nagymama
Folytatás
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.