2222 · Cső-Mária
A mélyben rejlő szív
A vastag acélajtó utolsó nyikorgása beleveszett a kinti, fullasztó csendbe, és éppen csak annyira engedett utat, hogy egy ember átpréselhesse magát a résen. Mögötte nem a remélt tágas tér, hanem egy szűk, kanyargós folyosó tátongott, amelyet a mélység sötétsége nyelt el, elnyelve Az Új Lakó halvány fénysugarát is. A levegő itt még sűrűbb volt, a nedves föld szaga Alinda orrát is megcsapta, valami ismeretlen, mégis mélyen gyökerező, ősi illat. Ez a szag egy letűnt világból érkező, primordiális hívás volt.
„Óvatosan,” suttogta a Nagymama, hangja rekedtes volt az izgalomtól és az illat által felidézett emlékektől. Előrelépett, az Új Lakó pedig kissé lelassult, ahogy szenzorai ismeretlen felületeket és szerkezeteket pásztáztak. Alinda követte őket, szívverése felgyorsult. Minden lépéssel mélyebbre merültek a kolónia elfeledett rétegeibe, egyre távolabb a megszokott ritmustól és a pedálozás monoton zajától, a „szabad emlék” vonzása egyre erősebbé vált.
Ahogy egy éles kanyarhoz értek, Az Új Lakó halk riasztást adott ki. „Mozgás észlelve. Emberi jelenlét.” Alinda és a Nagymama megdermedtek. Ki lehet itt? Az Őrszemek járőrei nem tévednek ilyen mélyre, és a kolónia lakói sem merészkednek ezen a szektoron túlra. Aztán egy fénysugár villant fel előttük, egy kézi lámpáé, amiről Alinda apja mesélt. A fényben egy ismerős alak rajzolódott ki: János volt az, G534-es.
A Nagymama egy pillanatra elfeledkezett minden óvatosságról. A meglepetés, a félelem és valami más, valami mélyen eltemetett érzés villant át az arcán, a „janos-szerelme” konfliktus súlya. „János?” – szólalt meg halkan, szinte hitetlenül. János arcán is hasonló érzelmek tükröződtek: megkönnyebbülés, hogy megtalálta őket, de ez azonnal átváltott feszült aggodalommá, ahogy a környezetükre és Az Új Lakóra pillantott. Tudta, hogy ez a hely és a kinti szag hordozta titok veszélyes. A tekintete találkozott a Nagymamáéval, és abban a rövid, lopott pillanatban ott volt a kölcsönös vonzalom, amit a kolónia merev szabályai és a „mi lesz vele” konfliktus ellenére is éreztek egymás iránt.
„Miért vagytok itt?” – kérdezte János, hangjában szigorúság, ami alig leplezte az aggódását. „Ez… ez nem egy biztonságos hely. Az Őrszemek sosem nézik jó szemmel, ha valaki a kijelölt útvonalakon kívül jár.” A mondat végén egy rövid, de mély pillantást vetett a Nagymamára, mintha csak neki szánta volna a figyelmeztetést, ami egyben a féltése kifejezése volt. A Nagymama érezte a kolónia törvényeinek súlyát, ami János szavaiban visszhangzott, mégis, János jelenléte, a váratlan találkozás felkavarta a szívében szunnyadó, tiltott érzelmeket. Az Új Lakó közben csendesen rögzítette a környezet adatait, mintha az emberi dráma csak egy újabb, megfigyelendő paraméter lenne, mialatt a kolónia napirendje lassan feledésbe merült a mélyben.
„Óvatosan,” suttogta a Nagymama, hangja rekedtes volt az izgalomtól és az illat által felidézett emlékektől. Előrelépett, az Új Lakó pedig kissé lelassult, ahogy szenzorai ismeretlen felületeket és szerkezeteket pásztáztak. Alinda követte őket, szívverése felgyorsult. Minden lépéssel mélyebbre merültek a kolónia elfeledett rétegeibe, egyre távolabb a megszokott ritmustól és a pedálozás monoton zajától, a „szabad emlék” vonzása egyre erősebbé vált.
Ahogy egy éles kanyarhoz értek, Az Új Lakó halk riasztást adott ki. „Mozgás észlelve. Emberi jelenlét.” Alinda és a Nagymama megdermedtek. Ki lehet itt? Az Őrszemek járőrei nem tévednek ilyen mélyre, és a kolónia lakói sem merészkednek ezen a szektoron túlra. Aztán egy fénysugár villant fel előttük, egy kézi lámpáé, amiről Alinda apja mesélt. A fényben egy ismerős alak rajzolódott ki: János volt az, G534-es.
A Nagymama egy pillanatra elfeledkezett minden óvatosságról. A meglepetés, a félelem és valami más, valami mélyen eltemetett érzés villant át az arcán, a „janos-szerelme” konfliktus súlya. „János?” – szólalt meg halkan, szinte hitetlenül. János arcán is hasonló érzelmek tükröződtek: megkönnyebbülés, hogy megtalálta őket, de ez azonnal átváltott feszült aggodalommá, ahogy a környezetükre és Az Új Lakóra pillantott. Tudta, hogy ez a hely és a kinti szag hordozta titok veszélyes. A tekintete találkozott a Nagymamáéval, és abban a rövid, lopott pillanatban ott volt a kölcsönös vonzalom, amit a kolónia merev szabályai és a „mi lesz vele” konfliktus ellenére is éreztek egymás iránt.
„Miért vagytok itt?” – kérdezte János, hangjában szigorúság, ami alig leplezte az aggódását. „Ez… ez nem egy biztonságos hely. Az Őrszemek sosem nézik jó szemmel, ha valaki a kijelölt útvonalakon kívül jár.” A mondat végén egy rövid, de mély pillantást vetett a Nagymamára, mintha csak neki szánta volna a figyelmeztetést, ami egyben a féltése kifejezése volt. A Nagymama érezte a kolónia törvényeinek súlyát, ami János szavaiban visszhangzott, mégis, János jelenléte, a váratlan találkozás felkavarta a szívében szunnyadó, tiltott érzelmeket. Az Új Lakó közben csendesen rögzítette a környezet adatait, mintha az emberi dráma csak egy újabb, megfigyelendő paraméter lenne, mialatt a kolónia napirendje lassan feledésbe merült a mélyben.
Ebben a részben
Szereplők
- alinda
- az-uj-lako
- janos-g534
- nagymama
Helyszín
- elfeledett-jaratok
Előző jelenet szereplői
- alinda
- az-uj-lako
- nagymama
Folytatás
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.