A választott mozdulat

János intett a fejével, jelezve, hogy nem maradhatnak a szervizcsatorna nyitott doboza mellett. Gyors, halk léptekkel indultak el a nyirkos folyosón a lakóblokk bejárata felé, mielőtt egy járőröző Őrszem felbukkanna. A lámpák halvány, sárgás fénye erőtlenül vibrált a falakon, mintha a kolónia maga is fáradtan sóhajtana a falak mögötti feszültség alatt.
Alinda menet közben a saját kezét nézte: a bőrkeményedéseket és az apró karcolásokat, amelyeket a pedálok hideg fémje hagyott rajta dayről napra.
– Nagymama… – szólalt meg halkan, szinte csak a falaknak suttogva. – Ha a napunk minden percét a dinamók és a szigorú napirend irányítja, mitől maradunk mégis emberek? Tényleg csak energiát termelő alkatrészek lennénk ebben a hatalmas gépben?
A nagymama gyengéden Alinda vállára tette a kezét. Az öregasszony tekintetében ott bujkált a régi világ nosztalgiája, az a mesélős melegség, amit semmilyen kolóniai utasítás nem tudott kitörölni a lelkéből.
– Az ember nem a fogaskerekek ritmusától lesz ember, kicsim – felelte csendesen. – Hanem attól a pillanattól, amikor a saját biztonságod helyett a másikét választod. Nézz Jánosra! Elfuthatott volna, mégis itt maradt velünk.
János halkan köszörülte a torkát, de a szája sarkában apró, elfogódott mosoly bujkált. A veszély nem múlt el porontyostul, de ahogy hárman együtt lépkedtek a szűk folyosón, a fémfalak hidege valahogy kevésbé tűnt elviselhetetlennek.