A közös teher

János elengedte a biztosítékdoboz karját. A búgás elhalkult, a világítás stabilizálódott, bár még halványabb volt. A szervizcsatornák kábelei leálltak a vibrálással, az égett szigetelés szaga lassan oszladozott. Alinda visszacsavarta a szellőzőrácsot, a csavarhúzót zsebébe süllyesztve. A nagymama egy pillanatra Jánosra nézett, tekintetében a hála és a szigor keveréke. Szavak nélkül is értette: nélküle sokkal rosszabbul jártak volna.
János megérintette a forró fémdobozt. A hálózat instabil maradt, de a közvetlen összeomlás veszélye elhárult. A kolónia napirendje nem engedett efféle „javításokat”, ám most az életük függött tőle. A túlterhelés oka, a tiltott energia, tovább áramlott valahol, fenntartva a feszültséget.
Alinda érezte a lüktetést a falakban. Ez csak ideiglenes megoldás volt. Az Őrszemek bármelyik pillanatban megérkezhetnek. A nagymama rejtett elismerése János felé Alindának többet jelentett a szavaknál: a régi világ emlékei az emberi összefogásban élnek tovább.
János a folyosó végére pillantott. Az automatikus riasztás nem szólalt meg, az Őrszemek valószínűleg nem tudtak a bajról. De az idő fogyott. Az elosztócsarnokban terjedő „e.” továbbra is fenyegetett. A közjáték csak elodázta az elkerülhetetlent. Most mindhárman a kolónia legsötétebb titkának őrzőivé váltak. Meddig bírják?