A vakzóna kapujában

A szervizajtó mögül felhangzó ritmikus koppanás nem várt zavart okozott az Őrszem primitív áramköreiben. A lebegő gép megakadt a csatolási parancs közepén: lila optikája ingadozó fénnyel vibrált a hirtelen kódolt jel frekvenciáján. János kihasználta a másodpercnyi habozást, megragadta Alinda karját, és heves mozdulattal berántotta a lányt a félig nyitott résen keresztül.
Az új lakó sem teketóriázott. Utolsó erejével teljes testsúlyával nekifeszült a nehéz, rozsdás acélajtónak, hogy kizárja a vakzónából az ítélkező fémmonstrumot. A zár kattanásával egy időben az Őrszem lézeres csápos szelepe szikrázva vágódott a záródó fémlemeznek, de csak a hideg vasat sikerült megkarcolnia.
Odaát, a szűk és nedves járat mélyén sötétség fogadta őket. A falakon futó vékony kábeltálcák feszült zúgása halkabb volt, mint a fenti szektorban, mintha a kolónia mindent látó szemeit itt megbénította volna a saját túlhajszolt rendszere. Alinda megrázta a fejét, a csuklóján lévő kijelző halkan csipogott: az azonosítója helyén már csak egyetlen rideg hibakód villogott.
– Nem létezem a hálózatban – suttogta a lány töredezett hangon, ujjait a hideg falnak támasztva. – Nincs fejadagom, nincs helyem a dinamóknál.
– De van tüdőd meg lábad – morogta János, miközben zsebéből előhalászott egy viharvert, régi elemlámpát, aminek sárgás fénye emlékeztetett a nagymama meséiből ismert régi napsütésre. – Az Őrszem csak azt tudja újrahasznosítani, amit kiszámol. Aki a hálózaton kívül van, az megszűnik biomassza-tételnek lenni.
Az új lakó halkan bólintott a homályban. A távolból újra megszólalt a ritmikus kopogás, ezúttal közelebbről, a sötét folyosó kanyarulatából.