A piros villogó ítélete

János alighogy feltépte a rozsdás reteszt, a plafon szervizsínjéről egy elavult Őrszem-szonda pottyant le, mint egy rosszul időzített, ketyegő karácsonyi dísz. A lila érzékelőfény azonnal végigpásztázta a sötétbe borult fülkét, majd éles sípolással megállapodott Alinda homlokán.
– Szektorális energiaveszteség regisztrálva – recsegte a gép gépies, bürokratikus hangon. – Azonosító: törölve. Humán kapacitás: selejt. Az Őrszem-ítélet értelmében a hiányzó hálózati feszültség azonnali biomassza-csapolással és fizikai újrahasznosítással kompenzálandó.
– Hát persze, hogy pontosan a számlázási osztály hiányzott még mára – sziszegte János, és megragadott egy jókora villáskulcsot a falról. – Egyetlen műszakot sem bírnak ki anélkül, hogy ne akarjanak bennünket szárazelemmé lapítani.
Az új lakó sem várt a hivatalos fellebbezésre. Méregerős hördüléssel lépett a gép elé, és szándékosan rácsapott a zárlatos kapcsolótáblára, kikényszerítve egy látványos ívkisülést. A szonda optikája megrándult a szikrázó hőtől.
– Ha energia kell a masinátoknak, gyertek és vegyétek el! – kiáltotta Alinda, szemeiben a megőrzött emlékek dacával. – Nem azért tanultam meg pedálozni, hogy végül egy repülő kávéfőzőnek merüljek le!
Mielőtt az Őrszem végrehajthatta volna a behajtó impulzust, a szervizakna csöveiből felharsanó három rövid, két hosszú kopogás már nem a falakból, hanem közvetlenül a résnyire nyitott ajtó mögül visszhangzott.