A szakadás pillanata — új hang

Alinda nem várt a férfiak óvatoskodó mérlegelésére. Remegő térdekkel talpra kecmergett a rozsdás nyugágyról, és határozott lépéssel a szétszerelt kapcsolótáblához lépett.
– Ha a rendszer törölt, akkor nincs több veszítenivalóm – mondta sziszegve, tekintetében hirtelen fellobbanó haraggal. Megragadta a meztelen rézhuzalokat, és egyetlen meggondolatlan mozdulattal kitépte őket a szorítókapcsokból.
Szikrák csaptak ki a dobozból, és az ellenőrző pont utolsó halvány jelzőfénye is kihunyt. A hirtelen beálló sötétségben János rémlten szisszent fel, de Alinda nem hagyott időt a leteremtésre.
– A nagymamám nem azért mesélt a régi világról, hogy én egy nyirkos lukban várjam meg, míg kiszívják az utolsó energiámat! – vágta rá keményen, bár a hangja megbicsaklott a kimerültségtől. – Inkább a felszíni perem, mint a lassú elsorvadás.
Az új lakó a sötétben a falnak lapult, és intésre emelte a kezét. A szervizakna mélyéről ritmikus fémes ütődések visszhangzottak: három rövid és két hosszú kopogás a vascsöveken. A kolónia szigorú napirendjében ez nem a gépek zaja volt, hanem az elfojtott ellenállás titkos kódja.
János az ajtóretesz felé nyúlt, miközben a lázadás szikrája végre átforrósította a szűk helyiséget. Nem volt visszút.