A törölt nyomvonal

A nehéz vasretesz kattanása még ott visszhangzott a szűk térben, amikor Alinda mellkasa hirtelen megemelkedett. Kinyitotta a szemét, de a tekintetében nem a visszatérő élet megnyugvása, hanem a felismerés nyers rettegése villant meg. A kolónia falain kívüli csend idegen volt számára: a dinamók szűnni nem akaró, mély morajlása hiányzott a háttérből.
– Nincs azonosítóm… – suttogta szaggatottan Alinda, miközben remegő kézzel próbálta megérinteni a nyakán lévő szintetikus pántot, aminek a csatja már hideg volt és halott. – Ha meglátnak… végleg lekapcsolnak.
– Odalenn már töröltek – felelte az új lakó, miközben leszerelte a fali kapcsolótábla fedelét, meztelen rézhuzalokat tárva fel. – Nincs hová visszamenned, Alinda. A számítógép szemében te már csak egy elszámolatlan kalóriaigény vagy.
János leszegett fejjel hallgatott. A döntés súlya ránehezedett: ha megpróbálja kijuttatni a lányt az elfeledett járatokból egy hamisított szektor-kóddal, a lebukás mindhármuk végét jelenti. De ha itt hagyják a vakzóna nyirkos sötétjében, a rendszer által elhagyott test lassan feladja a harcot.
– Van egy út a régi szervizalagutakon át a felszíni szerkezetek felé – mondta János félig suttogva, tekintetével a zárt reteszt pásztázva. – De oda nem visz elektromos sín. Embernek kell lenni ahhoz, hogy végigmenj rajta.
Alinda felült a rozsdás fémnyugágyon, és a két férfira nézett. A választás nem a túlélésről szól már, hanem arról, mi marad belőle, ha maga mögött hagyja az egyetlen világot, amit ismert.