A gépeken túl

János óvatosan lefektette Alindát az elfeledett járatok végén álló, kiszuperált ellenőrző pont fémágyára. A lány szeme félig nyitva volt, de tekintete üresen meredt a sötét betonmennyezetre. Az új lakó nem vesztegette az időt: a sarokban álló, elrozsdásodott szerelőládából egy kézi vezérlésű melegítőpárnát halászott elő, amilyet a kolónia automatizált rendszere már évtizedek óta hulladéknak tekintett.
– Ha nem kapcsoljuk vissza a hálózatra, kihűl a teste – mondta János, miközben Alinda vékony csuklóján kereste a gyenge, akadozó pulzust. – De ha jelet küldünk a központnak, az Őrszemek azonnal bemérik ezt a szektort.
– A rendszer szerint ő már nem tényező – felelte csendesen az új lakó, miközben a manuális szeleppel lassan hőt pumpált a fémnyugágy alá. – A kolónia kizárólag wattokban és leadott kalóriákban méri az életet. Aki nem pedálozik a dinamóknál, az a gépeknek halott. De nézd meg őt: még a törölt regisztrációval is több emberi méltóság maradt benne, mint a számozott lakókban odalent.
János a lány nagymamájának suttogott emlékeire gondolt. A régi világban az emberi lét nem a központi elosztó engedélyétől függött, hanem a döntéstől, hogy megóvják a gyengébbet – mindenféle gazdasági haszon nélkül.
– Mit teszünk, ha felébred? – kérdezte János, és átvette a pumpa karját.
– Megtanítjuk a hálózaton kívül élni – válaszolta az új lakó, majd rátolta a nehéz, kézi reteszt az ajtóra. – Mert az ember nem a kódoktól lesz ember, hanem attól, amit a gépek nem tudnak elvenni belőle.