A túlhúzott vezetékek

A megbontott biztosítékdobozból sziszegve csaptak ki a kékes szikrák, ahogy a nyers feszültség átjárta a vészkábelt. A folyosó mennyezeti csövei azonnal felizzottak, s a távoli dinamótermek felől mély, tompa morajlás hullámzott végig a kolónia gerincén. János az égési sebcsíkokat figyelmen kívül hagyva rántotta vissza a kezét; a túlterhelt hálózat már nem tudta egyenletesen elosztani az energiát, a feszültségingadozás miatt a falak mögötti generátorok kihagytak egy ütemet.
– Ne állj ott, mintha még mindig az ő szellemével alkudoznál! – csattant fel Alinda. A lány hangjából teljesen hiányzott a megfontoltság; türelmetlen, hirtelen mozdulattal ragadta meg a szervizajtó rozsdás karját. Nem bírta elviselni János szótlan, nosztalgikus tekintetét, amelyben mindig a nagymamája árnyékát látta visszatükröződni. Az öregasszony egész életében fejet hajtott a fejadagok és a taposómalom szabályai előtt, Alinda azonban nem volt hajlandó ugyanabban a lassú belenyugvásban elpusztulni.
– Várj, Alinda, a túlterhelés visszalökheti a reléket! – lépett közelebb János, de a lány már teljes súlyával ránehezedett a vasreteszre. A szerkezet gőzsziszegés kíséretében engedett, s a nyílás mögött feltárult a szűk, elágazó alagút.
Odalenn az Őrszemek hálózata rögvest vészjelzést adott le: a túlfeszültség miatt a szektorok közötti világítás vibrálni kezdett, jelezve, hogy a hálózat elérte a kritikus határt.