A lendkerék súlya — más fényben

A vaslépcső fokai minden lépésnél élesen csikorogtak a lábuk alatt. János combjában égető görcsbe rándultak az izmok; a dinamótermekben eltöltött évtizedek nem maradtak nyomtalanul. A kolónia nemcsak az időt vette el tőlük, hanem a testük legutolsó energiatartalékait is. Minden egyes gramm szürke massza, amit megettek, csupán arra szolgált, hogy másnap újból el bírják fordítani a nehéz lendkerekeket.
– Bírnod kell, Alinda – lihegte a férfi, s felsegítette a lányt a következő pihenőre. Alinda arca sápadt volt, ajka kiszáradt. Az ő fiatal kora ellenére a kimerültség már a csontjáig hatolt; a kolónia szigorú fejadagjai nem tartós menekülésre, hanem pontosan adagolt, szinten tartott munkavégzésre voltak méretezve.
A lépcsősor egy keskeny, rácsos átjáróba torkolott, közvetlenül a fővezetékek felett. Odalentről, a szellőző rácsain át felszállt a lenti szektor gőze és az izzadság fanyar szaga. Súlyos, elhasznált meleg nehezedett rájuk: a kolónia teljes emberi energiája itt párolgott el a falak között. Emberek százai taposták a pedálokat odaát a homályban, hogy az Őrszemek hálózata egyetlen percre se merüljön le.
János megszorította a korlátot, s érezte a vas lassú, tompa pulzálását. A falból kiálló biztosítékdobozhoz nyúlt, és egy határozott mozdulattal átkötötte a vészkábelt. Nem volt visszaút a pedálok mellé; ha a testüket kiszipolyozta is a rendszer, az utolsó tartalékaikat már a saját szabadulásukra fordítják.