A bemarott napkorong

A leválasztott panel mögött megcsikordult egy rejtett fémnyílás. A vésztartalék energiája ódon, sárgás fénnyel világította meg a keskeny szervizfolyosót, ami mélyen a kolónia belső falai közé vezetett. János felsegítette Alindát az alacsony küszöbön, miközben a nehéz ellenőrzőfülke ajtaján már az Őrszemek hidraulikus törőkosarának csattanásai visszhangoztak.
– Erre – suttogta a férfi, s egy kopott rácsos ajtóhoz terelte a lányt.
A rozsdás acéllemezen meglátszott egy régi, vésett szimbólum: egy stilizált napkorong, melyből három párhuzamos sugár mutatott lefelé. Alinda óvatosan végighúzta az ujját a bemaródásokon. A nagymamája egykor sokat mesélt azokról az emberekről, akik megtagadták a pedálok rabszolgaságát, s azt vallották: a fénnyel való gazdálkodás joga nem a gépeket felügyelő Őrszemeké, hanem az emberiségé. Ők nevezték magukat a Napfény örököseinek.
– A nagymamád is közéjük tartozott – mondta János, miközben a zár nyikordulva engedett. – Azt hitték, a kolónia feletti záróréteg mögött még létezik a valódi égbolt, és eljön a nap, amikor a kolónia szülöttei visszakövetelhetik a természetes fényt. Az Őrszemek elfojtották a mozgalmat, de az emléke itt maradt a falakban.
A folyosó végén a vészvilágítás egy felfelé vezető vaslépcsőfok-sorra világított. A lány szívét különös melegség járta át; a nagymama régi meséi hirtelen valósággá váló örökséggé formálódtak a nyirkos homályban.