A túlfeszültség villanása

János a rozsdás ajtókilincshez nyúlt, de mielőtt megerőltette volna a fémszerkezetet, a falban húzódó vastag kábelkorbács éles sziszegéssel életre kelt. A lezárt L-szektor feletti mennyezeti vezetékek kék szikrákat vetettek, ahogy a kolónia túlterhelt hálózata kétségbeesetten próbálta levezetni a felhalmozódott feszültséget. A dinamótermek felől érkező energiaingadozás végigrohant az elfeledett járatokon; a lámpák hunyorogtak, a vakolatról finom fémpor hullott Alinda vállára.
– A hálózat nem bírja – suttogta János, miközben gyorsan eltakarta a saját gányolt akkumulátorát, nehogy a túláram végleg kiégesse a törékeny áramkört. – Valahol a főkapcsolóknál megint túlhajtották a rendszert.
Alinda nem lépett hátra. A lány fülében ott csengtek a nagymama emlékei a régi korok szabad áramlásáról: a dédszülőkről, akik nem engedélyért könyörögtek, hanem értették a vezetékekben lüktető erőt. A túlfeszültség pillanatnyi fényében az ajtó mellett meglátott egy átkötött, kézi megszakítót, amit egyértelműen nem a kolónia hivatalos mérnökei építettek be.
– Meg tudjuk kerülni a központi rendszert – mondta Alinda, és ujjai a meleg, remegő burkolatra tapadtak. A szikrázó vezetékek mögött nem a veszélyt, hanem az esélyt látta: ha a túlterhelt hálózat lecsapja a biztosítékokat, az Őrszemek érzékelői is elvakulnak egy pillanatra. János felé fordult, s tekintetében felcsillant az elszántság.