A túlfeszültség szorításában

A dinamóterem mennyezetén végigfutó főkábel éles, sercegő hangot adott. A kolónia hálózata a túlterheltség szélén táncolt. A sárga jelzőfények ritmustalanul villogtak a sorok felett. A megnövekedett ellenállás miatt a pedálok nehezebben fordultak, mint pár perccel ezelőtt.
– Taposd, Alinda! – suttogta a nagymama. A hangja rekedt volt, a félelem szorította a torkát. – Ha leesik a feszültség, lekapcsolják a szektort.
– Nem bírom tovább! – csattant fel Alinda. Dühe hirtelen csapott át a tehetetlen dacból a tiszta indulatba. Elhamarkodott mozdulattal belerúgott a tengelyvédő vaslemezbe. – Elég volt a meséidből a régi világról! Hol van most az a sok áram? Hol van az az élet?
A fém csikordulása végigvisszhangzott a szűk folyosón. A wattmérő mutatója kilendült, a túlterhelt vezetékből szikrák pattantak a nyirkos betonra. A hálózat védekező automatikája azonnal reagált: a tizenkettes pad feletti lámpa baljós vörösre váltott. A feszültségingadozás hulláma végigfutott a szomszédos soron is, megakasztva az ottani láncokat.
János-g534 kétségbeesve próbált korrigálni a saját pultjánál. Lába görcsösen kapkodta a ritmust, tekintete riadtan Alindára szegeződött. Tudta, ha a hálózat összeomlik, a megtorlás mindannyiukat eléri.
– Hallgass, te oktalan! – sziszegte a nagymama, miközben próbálta átvenni a kieső nyomatékot. A teste remegett a túlterheléstől. – A rendszer nem bocsát meg.
Alinda szeme kárörvendő és rémült volt egyszerre. A saját meggondolatlansága most az egész hálózatot a tönk szélére sodorta.