A tizenkettes pad súlya

A hajtókar elnehezedett, ahogy Alinda gépiesen rálépett a bal pedálra, átvállalva a nagymama hiányzó wattjait. A mennyezeti kijelzőn a zöld jelzés még bizonytalanul vibrált, de az őrszem fagyos, optikai lencséje megállapodott rajtuk. A lány combjai égtek a túlterheléstől, izmai görcsbe rándultak, mégis egyenletes, kemény ütemet diktált.
– Hagyjad, Alinda... nem bírod egyedül – suttogta a nagymama, miközben a torkából száraz köhögés tört fel. Zsibbadt kezei erőtlenül csúsztak meg a hideg kapaszkodón.
– Hallgass, és csak tartsd a ritmust! – sziszegte a lány. – Nem hagyom, hogy az az acéldarab leszelektáljon téged, mert leesik a fordulatszám.
Az őrszem fémes léptei megtorpantak a pad szélénél. A szervomotorok halk visítása jelzése volt annak, hogy az AI épp a bioakkumulátorok hatékonyságát mérlegeli. Alinda fogát összeszorítva közelebb hajolt a kormányműhöz, elrejtve remegő térdeit, és a lánc monoton kattogásába fojtotta a hangját.
– L656-ot láttam reggel a kiosztásnál – mondta halkan, miközben az izzadság a szemébe csorgott. – Rám nézett, nagyi. Megérintette a karomat, amikor átadta a gélt.
A nagymama szeme kitágult a rémülettől, ahogy próbált visszakapcsolódni a hajtásba.
– Ne mondj ilyeneket! A kötődés tiltott a Generátorban, Alinda. Ha a hálózat megérzi a pulzusod ingadozását, mindkettőnket átvisznek az L-szektorba.
– Nem érdekel – felelte Alinda, miközben a wattmérő mutatója végre megállapodott a biztonságos sávban, s az őrszem fagyos értékelés után lassan továbbvonult. – Csak miatta tekerem még ezt a vasat.