A titkos lüktetés

A nagymama ujjaiból lassan elszivárgott a feszültség, keze tehetetlenül hullott vissza a rozsdás pedálra. Alinda nem hátrált meg. Óvatosan, szinte áhítattal nyújtotta ki a kezét, és átvette Jánostól a fénylő sárgaréz alkatrészt. Ahogy ujjaik egyetlen röpke pillanatra összeértek, a fém hidegét eloszlatta a bőrükből áradó, tiltott melegség. Ez az érintés több volt egyszerű köszönetnél: a dac és a megőrzött emberi lélek néma szövetsége a gépek könyörtelen világában.
A folyosó végén ekkor feszült morajlás támadt. A hangszórókból Kovács rekedt, dühös hangja recsegett fel, a gőznyomás azonnali helyreállítását követelve, miközben a szomszédos cellasorból Gábor bácsi bosszús káromkodása hallatszott az elmaradt fejadagok miatt. A kolónia szürke gépezete nem tűrte a késést, a napirend nehéz súlyként nehezedett mindannyiukra.
– Rejtsd el! – suttogta a nagymama, és hangjából ezúttal hiányzott a korábbi szigor. Szemeiben a régi világ elfeledett emléke derengett fel, a szabadságé, amit egykor ő is csak suttogva hallott a felmenőitől.
Alinda a vékony matrac alá csúsztatta a halkító elemet, épp abban a másodpercben, amikor a folyosó fémpadlóján nehéz, ritmikus léptek visszhangoztak. Egy Őrszem közeledett, vörösen izzó vizorja már a szomszédos fülke ajtaját pásztázta. János egy utolsó, mély pillantást vetett a lányra, majd nesztelenül visszalépett a sötét szervizjáratba, beleolvadva a csövek homályába. A lázadás apró szikrája azonban ott maradt Alinda szívében, melegen tartva a reményt a fojtogató gőz és fém birodalmában.