A tiltott vonzalom ára

A hideg huzat megremegtette a nyirkos aknafalakra rakódott porméreg-réteget. Alinda nem habozott: átlépett a kioldott retesz alatt kitáruló sötétségbe, a félhomályos felüljáró felé, ahová a Hálózat érzékelői már nem értek el. János egy pillanatra megtorpant a küszöbön, majd követve a lányt, visszahúzta a nehéz fémborítást, hogy elfedje a nyomukat az Őrszemek elől.
– Nagyanyád pontosan ugyanezt az áramkört akarta áthidalni harminc évvel ezelőtt – szólalt meg János, ahogy a zseblámpája keskeny fénysugarát a mennyezeti csővezetékekre irányította. A hangjából eltűnt a nyers él, helyét egy mélyen eltemetett, fojtott emlékezés vette át. – Ő volt az egyetlen a szektorban, aki ki merte mondani a kódnevem helyett a valódi nevemet. A kolónia szigora tiltotta az egyéni kötődést, ő mégis mindig egy csipetnyi tartalékélelemmel várt a dinamóterem mögött.
Alinda megtorpant a derengő járat közepén, és visszafordult a férfihoz.
– Ezért figyeltél rám a pedálsorban? Mert őt láttad bennem?
– Nem. Mert ő nem engedte, hogy megközelítsem, amikor a törvények szétválasztottak minket – felelte János, és a tekintete megtört a lámpa halvány fényében. – Betartotta a szabályokat, elutasított, hogy óvja a családotokat. De a tekintetéből tudtam, amit soha nem mondhatott ki. Én pedig megfogadtam, hogy a vérvonalából senkit sem hagyok veszni a biomassza-tartályokban.
A járat mélyén távoli fémes dörrenés visszhangzott: az Őrszemek automatizált keresőrutinja megkezdte a megszakadt bio-azonosító lekövetését. János megfogta Alinda vállát, de ezúttal már nem visszatartani akarta, hanem előrehajtani a fekete folyosó ismeretlenjébe.