A tiltott melegség nyoma

A vészjelző sárga fénye ütemesen lüktetett a szűk falakon, villódzó árnyékba borítva az elcsendesedett arcot. János nem mozdult azonnal. Ujjai egyetlen óvatos pillanatra még megpihentek Ilona néni dermedő kézfején. Eszébe jutott a sok éven át tartó, néma figyelem a dinamóterem porában, amikor a kolónia törvényei szerint egyetlen marasztaló pillantásért is büntetőpont járt. János, a G534-es alany, mindig megtartotta a kiszabott távolságot, ahogy az idős asszony is rendre elutasította a közeledését – nem gyűlöletből vagy hidegségből, hanem szigorú féltésből. Tudták mindketten: a kolónián a megengedettnél mélyebb kötődés végzetes teher lett volna.
– Menni kell, Alinda – suttogta János, s a hangja érdesen karcolt a szűk térben. Nem tehette meg, hogy itt maradjon és nyíltan meggyászolja azt a nőt, akihez évtizedes, elfojtott érzelmek fűzték. Megragadta a lány vállát, megpróbálva kiszakítani őt a bénultságból. Alinda tágra nyílt szemmel bámulta a nagymamája mozdulatlan alakját, mintha az automatizált rendszer lüktető fénye még visszahozhatná az elszállt melegséget.
A folyosó felől nehéz, pneumatikus szisszenés hallatszott: az újrahasznosító brigád tisztító mechanizmusa megkezdte az automatikus megközelítést. János gyors mozdulattal kirántott egy apró, elnyűtt szövetdarabot a fekhely széléből – az egyetlen tárgyi emléket, amit az asszony még a régi világ meséiből óvott –, és a zsebébe süllyesztette. Nem hagyhatta, hogy a hideg gépezet ezt is lebontsa.
– Gyere, ne hagyd, hogy elvegyék! – fordult Alinda felé, és átkarolva a lány remegő vállát, kifelé terelte a szűk ajtórésen. A fülke mögöttük kattanva reteszelődött, de a tiltott kötődés emléke most már kettőjük sietős lépteiben élt tovább.